Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Legenda Tersánszky Józsi Jenőről (Összegyűjtötte: Albert Zsuzsa)
a svájci sapkájában, és érezte az ember azt a rendkívüli szellemi függetlenséget, ami a legszimpatikusabb egy írónál. Őt nem lehetett soha befogni. Sehová. Bárány Tamás: Nem, nem. Az ötvenes évek elején, amikor kísérletek történtek arra, hogy ugye hát az első Kossuth-díjasok között őt is megkoszorúzzák, s akkor a rendszer elvárta volna tőle, hogy ezért ő majd hálás lesz, de az ő lényétől kicsit úgy látszik ez távol állhatott, mert amikor 49-50-ben behívták magas párthivatalba, és ott megpróbálták rávenni arra, hogy most már aztán éppen ideje, hogy írjon valami olyasmit, ami jót tesz a politikai rendszernek, ő szerényen fölállt, s azt mondta, hogy sajnos, a fogpaszta reklám nem az ő műfaja, úgyhogy erre ő nem tud vállalkozni, és kiment. Mélységesen vigyázott arra, hogy ő abszolút független maradjon szellemileg. Domokos M.: A fogpaszta reklámra pontosan emlékszem, mert ezt annak idején - ekkor már Eötvös-kollégista voltam -, az akkori Szabad Nép meg is glosszázta. Tudniillik ő ezt elmondta egy író-olvasó találkozón is, közönség előtt, amikor azt akarta megvilágítani, mi is az a szocialista realizmus voltaképpen, és akkor egy kis történetet rögtönzött, hogy képzeljék el, kedves hallgatóim - most ezt élénk taglejtésekkel kísérte, aki ismerte Tersánszkyt, maga elé tudja idézni ezeket az összevissza, szeles és nagyon kifejező mozdulatokat - előadta, hogy képzeljék el, hogy valaki, egy fess fiatalember, aki egyébként foglalkozására nézve fogpasztaügynök, udvarol Jucikénak, főzi, szépeket mond neki, azt mondja: Jucika! Használjon Odol fogkrémet! - Ez a szocialista realizmus. Ezt megglosszázták, valami olyan fogalmazásban, hogy: A kitűnő, nagytehetségű író sajnálatos eltévelyedése ez, és hát ennél komolyabb esztétikai problémáról van itten szó, mint ahogy ő ezt megvilágította. Bárány T.: Fiatalon ismerkedtem meg vele, akárcsak Domokos Mátyás. 1942- ben ültem egy légópincében valahol, úgy is mint polgári légoltalmi szolgálatos, 24 órás szolgálatot kellett teljesíteni alvás nélkül, és bevittem magammal a frissiben akkor megjelent Kakuk Marcit, amire az imént hivatkozott Domokos Matyi. Akkor jelent meg először a hat kötet, a hat kisebb kötet egyben, a Magyar Életnél. Odabent az óvóhelyen elkezdtem olvasni, és tíz perc múlva minden megszűnt körülöttem. Megszűnt a második világháború, megszűnt a tűzoltókaszárnya, amelynek a pincéjében voltunk, minden megszűnt, és én elkezdtem Tersánszky világában élni. 24 óráig olvastam a könyvet egyfolytában, és amikor a végére értem, lejárt a 24 órás szolgálat, s én alig tudtam felocsúdni, mert az a világ, amiben addig járatott és fürdetett engem Tersánszky, egyszerűen egy elvarázsolt, másik világ volt. Akkor jöttem rá arra, hogy a legnagyobb írói művészet és a legnagyobb írói erő ez: az olvasót teljesen elvarázsolni, egy másik világba átrángatni. Még egy óriási erényével ismerkedtem meg, szerencsére még nagyon fiatalon, az írásművészetnek, amit a latin azelőtt úgy mondott, és azóta is érvényes, csak éppen nem nagyon emlegetjük: „Ars est celare artem”, vagyis a művészet az, ha a legjobban titkoljuk a művészetet, és ennek az óriási szobra Tersánszky Józsi Jenő, mert nála minden az élet ihletését mutatja, az elven élet lüktetését érezzük, akár Móricz Zsigmond műveiben, és a legnagyobbakéban, és nem érezni azt a művészkedést, azt a rettenetes penetráns illatú művészkedést, amivel a mai irodalom általában elriasztja az olvasókat. Kiss Károly: Ha emlékeztek reá, a regényeiből kitetszik, hogy a nagybányai otthon, az valami csodálatos nagy ház, egy kúria, vagy legalábbis egy polgárház lehetett. Mindig szerettem volna látni, de csak jóval a halála után, 1979-ben mentem el Nagybányára, fölkeresni Tersánszky szülőházát. Oly kicsiny volt ez a Zárt utca 5. számmal jelölt épület, hogy csak ámultam. Hát még a lakás belseje! Nem is kellett nagyon ágaskodnom, elértem a szobák mennyezetét. Belépve az ajtón, 36
