Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 12. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve VIII. (Borbély Szilárd: A bábu arca; Csontos János: Menekült iratok; Darvasi László: Horger Antal Párizsban, A Portugálok; Fazekas Katalin: A Város kapui felé; Gál Ferenc: A kert, a város és a tenger; Kántor Zsolt: Aggályok; Kun Árpád: Bál; Lackfi János: Magam; Léka Géza: Amíg a szó megtalál; Medgyesi Gabriella: Párhuzamosok hullóban; Méhes Károly: Szombat délután; Novák Béla Dénes: Utolsó aperitif; Pálinkás István: Követ hoztam; Parcsami Gábor: Gyermekcsontok, zanzánia; Payer Imre: Létbesurranó; Térey János: Szétszóratás, A természetes arrogancia)

mert megálmodtalak. / Elmozdulnak majd Érted / a felhők: cellafalak.” (Dal, Dánielnek), s ez ebben a szövegkörnyezetben különösen erőteljes tiltakozás a lét adott formái ellen. S egyfajta nyugvópontot jelentenek az utolsó ciklus darabjai, poétikai szempontból is, elbeszélőbb-közlőbb-tárgyiasabb hangot ütve meg. A meggyfa születése a legemlékezetesebb, s elmúlás és megmaradás természetelvű folyamatát mutatja fel. Ebben az irányban is lehet továbblépni, s görcsöket levetkezve, mindenképpen: érdemes. (Móra Kiadó, 1991)

Pálinkás István: Követ hoztam

Szerencsésebb pályakezdő, a Léka Gézával közös félkötet után már 25 évesen hozzájut a saját könyvhöz. Se korán, se későn, egy alakulgató szemlélet nyilvánosságot érdemlő kezdőpontján. A három ciklus közül az Ének előtt inkább az eredetre, a Követ hoztam a hivatásra, a Dög-idő a sorsra és létre vonatkozó verseket gyűjti össze. A népköltészet és annak huszadik századi megihletett költői, különösen József Attila és Utassy József a mestere, a meditációra, köszöntésre indítók. Ifjúság és felnőttkor küszöbén áll a költő, de már sorstörténete van: „Követ hoztam vékaszámra, / beszélni tanítom őket.” s „így érkeztem temetésre, / hoztam követ vékaszámra. / zuhog az ég, dörög a föld, / ifjúságom szélnek hányva.” (Követ hoztam). A mesterek példája, s a jelen is arra intik, hogy tragikus feszültségekkel telítettnek lássa a létet, a magyarság- s az emberiségsorsot is. Mindezt legteljesebben a karácsony-motívumkor versei sugározzák, amelyek a mítoszt és a jelent ütköztetik. Máriának „koraszülött lett Fia. / Jászol-inkubátor vigyáz / nyílt pillantásaira” (Kallódó mítosz), ugyanakkor „Félelmében befelé sír / minden ember, mert nagyon fázik. / Nem vezet út Betlehembe, / s mondják: nem is járt megváltó itt.” (Mondják). A kötet mégis az Urat kérlelő verssel zárul: „De tudd: Istentelen tél van. / Ma sem jöttek angyalaid.” (Ma sem jöttek). S bár „Csönd mögött romlik a Templom”, az ember, ha teheti, énekel.

(Argus könyvek, 1991)

Parcsami Gábor: Gyermekcsontok, Zanzánia

Kétféle hatás, kétféle törekvés figyelhető meg: az egyik vonzódás a dalszerű formákhoz, az áttetsző egyszerűséghez, a másik egy tótágast álló világnak, az abszurditásnak a tárgyias-prózai kifejezése. E két törekvés hol keresztezi egymást, hol békésen megfér nemcsak egyetlen kötetben, hanem akár egyetlen versben, versszilánkban is. A költő a minél tömörebb közlésmódra törekszik, a dalforma is, az abszurditás paradoxonos kifejtése is erre ösztönzi. így szól az Átutazóban: „ebbe az országba több bánat / nem fér / mert leszakad a füle”. Vagy A néni „aki tejet lop / a csarnok elől / reggel a hatos misén / meggyónja szegénységét / / lefelé megy a lépcsőn / csak a Duna csapkodja álmait / egyik kukától a másikig...”. Egyszerre kell e versek megszületéséhez az érzelem, indulat és az ötlet, s így születik a legjobb „egyperces” versek sora. Nem csak szociális indulat feszül bennük, másféle is: „még egy ecsetvonást / — szólt az isten — / Giotto letette az ecsetet” (A mester). Igen szellemes életkép-egyperces a Szövegelés a maga remek lélektani megfigyelésével, s ugyanez az erénye az intézeti lányok lírai sorsképletének (Ruhát és szájrúzst). Az egyenetlenség, a nem rossz, csupán szürkébb versek az első kötetnek is tehertételei, az aforisztikus-szatirikus Zanzánia

110