Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 12. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve VIII. (Borbély Szilárd: A bábu arca; Csontos János: Menekült iratok; Darvasi László: Horger Antal Párizsban, A Portugálok; Fazekas Katalin: A Város kapui felé; Gál Ferenc: A kert, a város és a tenger; Kántor Zsolt: Aggályok; Kun Árpád: Bál; Lackfi János: Magam; Léka Géza: Amíg a szó megtalál; Medgyesi Gabriella: Párhuzamosok hullóban; Méhes Károly: Szombat délután; Novák Béla Dénes: Utolsó aperitif; Pálinkás István: Követ hoztam; Parcsami Gábor: Gyermekcsontok, zanzánia; Payer Imre: Létbesurranó; Térey János: Szétszóratás, A természetes arrogancia)
esetében még inkább gond ez. Nem igazán lírai szövegek ezek, (műfaji megjelölésük: jegyzetek), de nem ez a kifogás alapja, hanem a jó és a gyengécske ötletek egymást semlegesítő egymásmellettisége. Pedig az alapeszme: görbe tükröt tartani a közelmúlt magyar változásai elé, s közben nem kétségbeesni, néha még groteszk módon nevetni is, igen hasznos. Persze e feladat szinte megoldhatatlan — legalábbis ma. {Unió Szerkesztőség, 1991, Folyam. Alapítvány, 1992) Payer Imre: Létbesurranó Ez a kötet is rokonszenves elsőkönyves kialakulatlanságot mutat, s már a címe alapján is sejthetjük, hogy nem a népdalszerűséghez kötődő módon. „Hideg szél süvít végig az ezredfordulón” (A szél ürügyén) és „Nagykabátban cammog az Idő / nyomorékszürke falak között.” (A tél ürügyén). Azaz nem is cammog: „Egyhelyben változik az idő. / Minden hiába - / tehetetlen, mint az odüsszeusz- / halandó, s a világbúgócsigát (bizarr zárszó?) / monoton pörgeti Isten katatóniája.” (Monológ Hermész-hintán). Ha minden egyhelyben, akkor akár az is indokolt lehet, hogy visszatérjünk a klasszicizáló formákhoz. Inkább csak a formákhoz, mert az a világszemlélet, az ideálisra törekvő, már érvénytelen. Szigorúan kötött versritmusok szólnak arról, hogy a lét csak élet, kisszerű, s a hétköznapiság uralkodik. Olykor a derű is áttűnik az irónián: „Mint a friss hírlap, ropogós a reggeli szellő, / egy agilis varjú karcsú szemétdarabot / forgat a csőrében. A Boráros térre bekúszik / HÉV, és a plakát-arcú tömeg siet a / munkahelyére.” (Reggeli idyll), máskor inkább a szikárító irónia, mint az út szélén fekvő holttest rajzában (A cipőzsinór halhatatlansága) és más versekben. Nincs nagy remény, hiszen „Meglesz a létösszeolvadás. Piszkos, / kietlen MÉH-telepen. Leszel / a semmi, a minden.” (Habarcskeverőgép). A létezés döcögős mechanizmusét példázza a nagyvárosi élet kellékeinek motivikus megjelenítése, főként a buszé, a közlekedési eszközöké. S mechanikus a természet is, mint egy rossz színész: „Az furcsa valahogy, / ahogy a természet / eljátssza mindig ezt az únt melodrámát.” (Őszi eső). S nem oldja fel a komorságot a kötetzáró líroepyllion, azaz négylapnyi lírai kiseposz sem, amelynek témája pedig A második fiú bonyodalmas születése, végeredményben tehát mégis győzelem, még végsőbb szempontból azonban „A küzdelem végpontja: napra- / nap rutinok”. (Cserépfalvi, 1991) Térey János: Szétszóratás, A természetes arrogancia Az induló kilencvenes évek egyik legigéretesebb pályakezdése Térey Jánosé. Már az első kötetecske magas kezdése emlékezetes. Pedig voltaképpen nem túl rokonszenves a lírai közlés tényanyaga és annak hangoltsága. Egy olyan 18—20 éves fiatalemberről van szó, aki szenved és szenveleg, nők után epekedik, kapcsolatokról ábrándozik, és megszakadt-megszakadó kapcsolatokon borong, nagyon erőteljesen, de spontánnak látszó módon megidézve a megelőző két századvég világfájdalmas hangulatait, a szenvedéseikkel inkább nevetséges, mint sajnálatra méltó ifjakat, akik sem érzelmeiket, sem érzékiségüket nem képesek természetes módon életük részévé tenni. A költő azonban pontosan tudja, hogy ő a huszadik század lezáró esztendeinek embere, s így se nem pre-, se nem posztszentimentalis111
