Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 12. szám - Géczi János: Köszöntő a nagyedik életnek

az is, ami ezt a szenvedélyt elősegíti. Ezen kívül, s ezt így tartjuk mindketten megfelelőnek, sőt jónak, az égvilágon semmit, de semmit sem tudunk, és nem is akarunk tudni a másikról.

Legutoljára, szakításunk előtt pontosan hat nappal, a Giacomettiket mentünk nézni St.-Paulba, két héttel az első, valóban teljes életműkiállítás zárása előtt. Hogy utolsó találkozásunkról, az utolsó két percről viszonylag pontosan, magamtól telhető legérzékletesebben beszélni tudjak, viszonyunkról látszólag felesleges részletet kell elmondani. Hogy megértsék majd, két nappal később miért mentem kabátom alá rejtett kalapáccsal a vatikáni Szent Péter székes- egyház pietájához, s a korláton átvetve magam hogyan jutottam hozzá közel, mondhatni, testközel Máriához, miért ütöttem-vágtam üvöltve és könnyeket sírva, teljes erőmből, és vertem volna apró darabokra, akartam zúzni morzsás, értéktelen szilánkokká, őt, akit mindketten minden szobrok szobrának, minden szépség közül a legszebbnek tartottunk, amióta először elzarándokoltunk hozzá, ha mindenféle emberek, őrök és turisták rám nem vetik magukat, ki nem csavarják kezemből a nikkelkalapácsot; bár még akkor akkorát rúgtam vasalt cipőmmel Mária térdébe, hogy lepattant róla egy homorú márványdarab. Lefogtak, majd leütöttek. Azt a lencsényi térdkalácsdarabot sosem tudják visszaragasztani a Pietára. A hideg padlóra tepertek, ugráltak a hátamon, és hajamat megragadva verték a fejemet a mellékhajó bal első korinthoszi oszlopa éles peremű tövéhez, amikor láttam, hogy egyre közelebb csúszik a lábak között, az arcomhoz, az a levert kődarab, az az isteni szépségből általam lepattintott töredék, s már nem akartam fölugrani, hagytam, csak nehézked- jenek rám, vonszoljanak, húzzanak minél közelebb a szilánkhoz, kerüljünk egymáshoz közelebb, centiméterről centiméterre, mígnem végleg hátracsavarták mindkét kezemet, rákattintották, most már tudom, a rohambilincset - és a nyelvemmel elértem Mária fehér térdkalácsdarabját. És azonnal, senki által észre nem véve, lenyeltem.

Igyekeztünk, mert a Maeght Foundation New Yorkba szállítja a teljes anyagot, s csak évmúltán, az értékesebb alkotásokat elajándékozva, eladva hozza vissza a maradékot Zürichbe, az európai zárókiállításra. Márpedig Giacometti csontos, ingatag, viharba dőlő alakjaira nem lehet ennyi időt várni.

Egy tölgyfa alatt kezdődött az utazásunk (aminthogy azt mondhatom, az alatt a tölgyfa alatt ismerkedtünk meg majdnem tíz évvel korábban, amikor leszólítottam és elhívtam Brancusi alvó szemű szobrait megnézni, s e fa volt utolsó beszélgetésünk tanúja, merhogy utolsó találkozásunkkor nem eshetett köztünk egy szó sem), hiszen a kapunk előtt terebélyes magyaltölgy nőtte ki magát az évek alatt, s az tartott árnyat a kocsimnak, s egy tölgyfánál ért véget: a kis francia üdülőhelyen egy paratölgyliget fái között húzódott meg a parkírozó, ahol péntek hajnallal megaludtunk.

Miléna, mire fölébredtem, friss vizet hozott a kisváros közeli kútjából, megmelegített és megfőzte a kávét a gyorsforralón, kenyérszeleteket vajazott, szalámikarikákat is rakott rájuk, s egy-egy szelet húsos paprikát. És kávéját apró kortyokban iszogatva várta, mikor nyitom fel a szememet. Hamar nyitottam ki, mert gonosz álmom volt: egy köpcös, kopasz valaki életét éltem a sajátom helyett. Utazásaink alatt Milena úgy viselkedett, mintha a feleségem lenne, bevásárolt és előkészítette az étkezéseket, gondja volt mindenre, ha elszakadt az ingkézelőm, megvarrta, az apróbb ruhadarabokat kimosta, és ha

13