Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 12. szám - Géczi János: Köszöntő a nagyedik életnek

maradt időnk meg egy kevés pénzünk, ruhatáramat rendszeresen kiegészítette valamilyen, szerinte elhanyagolhatatlan holmival. Tökéletes társ volt, ha az éjszakai vezetésben elfáradtam, szentjánoskenyérdarabot dugott a számba, rágjam, vad lüktetésű zenét tartalmazó magnókazettát varázsolt elő feneketlen kézitáskájából, s ha látta, ki kell kapcsolódnom, szeretkezett velem.

Ezen a reggelen is. De a kilenc órakor, a galéria nyitása előtt félórával, szelíden letolt magáról, és mosakodni kezdett a kocsi mellett. Várta, hogy egy műanyag palackból locsoljam a markába a vizet, aztán a saját tisztálkodásomban ő is készséggel segített. A Giacomettik azt hozták, amit vártam tőlük. Esendőek voltak, éppen hogy csak emberi álcák, annyira megközelítették a szellemit, vagyis azt, amit én egy szoborféleség lelkének hiszek. A múzeum zárásáig tébláboltunk a termekben, csak arra az időre ültünk le a pavilon-szerű büfébe, a helyhez nem egészen illő Calder-mobilok közé, amíg folfaltuk a Milena készítette húskrémes szendvicseinket és - hogy szégyenben ne maradjunk - megittunk egy frissen forrázott, de a mi ízlésünknek híg kávét. Este bejártuk a hegycsúcsra telepedett kisvárost, az ilyen kisvárosokat, talán mert közel hiszik hozzá a mennyországot, mindig megszállják azok, akik művészeknek vagy művészpártolónak tudják magukat, természetesen, a többségük dilettáns, és nem tud különbséget tenni egy Sunion-foki naplemente, amelynek hátterében ott a közeli öbölből kiemelt Poszeidon-szobor, és egy filmcsillagok zsivajától visszhangos, cannes-i sáfránysárga alkony között. Mindkettőnket taszított hangoskodásuk, életszeretetük, amely leginkább a kétségbeesésüket leplezte, s hogy nem akar és nem tud magának találni egyik se olyan zugot, amelynek legalább az egyik oldala a saját hátát formázza. A vendéglőben átforgattuk a kiállítás katalógusát, és elképzeltük, melyikőnk rendezte volna másként az impozáns mennyiségű anyagot. Ez volt az első eset, amikor nem találtunk semmi kivetni valót egy kiállításban.

És ez mindkettőnket megriasztott. Bár annyi mindent jelenthetett ez, hogy eszünkbe se villant, beszélnénk meg, de láttam, miként sárgul meg rámvetődve Milena tekintete, és azt is észrevettem, hogy felfigyelt ovális, madonnametszésű arcába meredő szememre, elsötétedő arcomra. Mi lesz a világból, ha bár csak egy csöpp részével is, megelégedünk. Mi lesz a szobrokból, ha olyanok, amilyeneknek mi szeretnénk látni, és nem dolgoztatják meg a képzelőőe- rőnket, s mi lesz velünk, mi lesz velem, ha nem találok alkalmas izgatószerekre a kiállításokon. Én szeretem, ha a szobrok nekem arról a közegről árulkodnak, amelyben megfaragtattak - és ha jó szobrot látok, akkor bízvást kezd nekem fecsegni, mert én megtapogatom, belefülelek a hajlataiba, engedem, hogy belém kapaszkodjon valamelyik része, átfusson rajtam az a fény, amely a szoborfelületet is kivikszolja. És szeretem, ha a szobor nem csak akkor az enyém, ha megszemlélem, hanem bármennyire is különös, az én tulajdonom.

Milénát is hasonló ellentmondásos gondok gyötörték. Az a kilencszer egy év, amely mindegyikének legalább tizenöt hosszú hétvégéjét egymáshoz önként kötötten töltöttük, elég volt ahhoz, hogy tudjam, mi az, ami szíve vörös mélyén aggasztja. Holott ott voltunk azon a kiállításon, amelyért az összes korábbi gyűjteményt meg kellett nézni, nem egyet végigszenvedni, amely most mint egy játék végén a váratlan jutalom az ölünkbe hullott.

14