Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 12. szám - Géczi János: Köszöntő a nagyedik életnek

amely órákig maradhat a lábán, akkor se válik a viselése kényelmetlenné, megállt a kert kapujában, s hosszan nyomta a csengőt. De nem várta meg, hogy kinézzek az ablakon, lerohanjak a vad hangra, hanem a néhány cuccal, kevés étellel degeszre tömött bőrszatyrát, amelyet fanyarabb kedvemben a pokol bugyrának nevezek, s amelyért mindig megsértődik, és oldalra csúszva a gépkocsi üléséről merev tekintettel bámulja a tájat, órákig nem szól hozzám, kérdéseimre nem válaszol, csak dühösen hessegeti az orra alá fújt cigaretta- füstöt vagy magának dudorászik, nos a szatyrát odarakta a kapu elé, ott árválkodott különös, kopott térformaként, amíg magam is összecihelődtem, s lekászálódtam a ház elé, fogaim közt tartva a slusszkulcsot, egyik karomon a cekkerrel (amelyben mindig összekészítve álltak a tisztálkodási szereim), zacskókkal és a bőrönddel, a másikban valamelyik, néhány napja kiszerelt és időközben megbütykölt autóalkatrészzel, az ablaktörlőmotorral, az indexlámpával vagy éppen a megragasztott pótkerékkel. Mire mindent bepakoltam és megreparáltam a járgányt, besötétedett, ő, szája szögében egy félig rágott, összenyálazott virággal megérkezett, s beülhettünk a kirágott kárpitú ülésekre, hogy a pénzünket összedobva, időnkkel számot vetve megvitassuk, merre utazzunk.

Szerettem, amint törékeny alakján két félre hasad a szél, azt, amikor keze intésére abbahagyják ugatásukat a megvadult ebek, s miképpen iszkolnak hátsó lábuk közé behúzott farokkal a külvárosi utcákban, szerettem, hogy nem akart mindig és minden áron fecsegni, nem kérdezősködött, de nem is tárulkozott ki, és szerettem, mert csukott szemel is le tudta rajzolni annak a múzeumnak a terembeosztását, ahová éppen hirtelen elhatározásból mentünk, holott sosem járt ott, de leginkább azért szerettem, mivel azokat az alkotásokat akarta élvezni, megtapasztalni, amelyek után magam is sóvárogtam.

És a műveket úgy, azon a néven, azzal a címmel emlegette, amelyet az alkotója adott neki (aki névvel nevezte, rendszerint az volt a jobb művész, a címzőemberek csak a népszerűségre törekedtek), a szobrászok nevét pedig azzal az akcentussal ejtette ki, ahogyan azt a család tagjainál szokásos. Ismerte a jegyzékek és a katalógusok hivatkozási számait, a raktári jelzetet, és a különböző művészettörténészek által becsült értékeket, s tudta, ugyanazt a növényt nem lehet több nyelven is letépni, ugyanazt a tárgyat nem lehet többféle nyelv szavaival is megérinteni, és Isten minden dolgát, mint egy puha és könnyű kabát, mint egy bárányfelhő, önmagával bebugyolálja az Isten. Ebben egyetértettünk.

Általában jó volt vele lenni. Majdnem annyira, mintha csak magammal lettem volna. A családom, hisz szüleimmel és testvéreimmel éltem, annak ellenére, hogy benne vagyok a negyvenes éveimben, de a mi családunk már csak ilyen zárt, a kezdeti években örült, hogy eljárok otthonról, bár féltettek, valami vérmes asszony karjai közé kerülök, aztán, amikor a randevú körülményei felől érdeklődtek, s anyám ugyanolyan virágot tűzött a kabátom gomblu- kába, amilyen szálat a kezembe adott, egyre gyakrabban kérdeztek, habár félszegen és óvatosan, nehogy megbántsanak, partnerem felől, hiányolták, amiért nem mutatom be őket - Milenának. Utóbb határozottan céloztak a családalapításra, és mindezt összefüggésbe hozták útitársnőmmel. Nem mondtam nekik, hiszen kiszolgáltattam, s ezáltal elárultam volna a lányt, hogy a múzeummániánk az egyedüli, amely összeköt bennünket, persze még

12