Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - „A magyar kultúra egy és oszthatatlan” (Terényi Ede kolozsvári zeneszerző válaszol Ittzés Mihály kérdéseire)
te, és ámulva hallgattam. Mi, tehát együtt élünk a népzenénkkel. Ez a világ bennünk szól. Olyan mint az igazi anyanyelv. Nekünk ezt nem kell iskolában tanítani: idegeinkbe ivódott. Iskolában tanítva filológusi munkát végzünk: rendszerezünk, analizálunk stb. De e zene bennünk vain, akarva, akaratlan. Hát akkor, hogyan függetlenítse magát tőle a zeneszerző. Hogyan tudnák függetleníteni költőink magukat ettől a hatástól? - kérdezhetnénk. Nem is akarjuk függetleníteni magunkat az éltető forrástól. A mi zenénk mindig népdalközeiben volt és maradt. Ezért is mindig emberközeli volt, és remélem mindig is az lesz. Magam a nyolcvanas években - konstruktivizmusom, szeriálizmusom, zenei grafikáim után - magától értetődő természetességgel nyúltam ismét a népzenéhez mint éltető ihletforráshoz. Még népdalfeldolgozásokat is komponáltam: egy sorozat széki és egy sorozat csángó népdalt énekhangra zongorakísérettel, amolyan Húsz magyar népdalt [Bartók és Kodály sorozatára utalva. (I. M.)] a század végéhez közeledve. Aztán még rá is dupláztam erre egy újabb sorozat csángó népdallal Faragó Laurának ajánlva őket („Népdalok Laurának”). Egy sorozat nőikari művet is írtam Domokos Pál Péter népszerűsítő kis dallamkönyvecskéje (Rezeda) nyomán, megtoldva Jagamas János ötvenes évekbeli kitűnő csángó népdalgyűjteményének néhány dallamremekével. De igazi főművem az Erdély világát életrekeltő Szonáta bartóki motívumokra című, Bartók 100. születési évfordulójára komponált négytételes hegedű-zongora rapszódiám (bemutatóját Csaba Péter és Jandó Jenő vállalta Budapesten 1981-ben — rádiófelvétel). Első szerzői lemezem központi darabja lett 1982-ben, ezúttal az én zongorakíséretemmel és persze Csaba Péter hegedűjátékával rögzítette a bukaresti „Electrecord” lemezgyártó vállalat. No persze, mire a lemez néhány hónap múlva megjelent, gyorsan indexre is került (tilos volt forgalmazni egészen 1990 elejéig!). (4) I. M. Volt-e, van-e törekvés a különböző nemzetiségű szerzőkben, hogy (rosszízű kedvében járás vagy éppen ironikus él nélkül) felhasználják, „integrálják” a másik náció zenéjét? Vagy csak kölcsönös tisztelettel és érdeklődéssel hagyják, hogy mindenki írja a magáét. Úgy is fogalmazhatnék: van-e közös romániai zeneszerző iskola? Vagy inkább a különbségek, tájékozódási pontok eltérései meghatározók? (4) T. E. A kérdés nagyon sűrített, legalább három gondolatot foglal magában. Ezért nem is könnyű rá egyből válaszolni. De azért megpróbálom. A népzene rendkívül sok kölcsönhatást mutat. A népzene felhasználása során, legyen az egyszerű átvétel vagy távoli ráutalás, óhatatlanul jelentkeznek a zeneszerzőknél is a kölcsönhatások. Ez az indirekt út egymáshoz, egymás világa felé, nem is szólva a mindennapos kapcsolatról ember és ember között, hiszen ez alól a zeneszerző sem kivétel. A direkt útnak sok szép példája van Niculescu: Enescu-Bartók című műve, Croneliu Dán Georgescu Máramarosi motívumok című kompozíciója, Bartók gyűjtötte dallamokkal, Nicolae Bretán 30-as, 40-es évekbeli Ady-dalai, erdélyi népdalfeldolgozásai. A szerzők és művek sorát még hosszasan idézhetném. A magyar, erdélyi szerzők, éppen Bartók nyomdokain haladva fordultak nagy érdeklődéssel, tudatosan is a román népzene tanulmányozása felé. Ki-ki a maga módján válaszolt e sajátos hangzásvilág kihívásaira, ahogyan azt Bartók és még más zeneszerzők is tették. Mindkét zeneszerzői oldal kölcsönösen becsüli egymás zenei, szellemi értékeit. Ez a kapcsolat: keresés és teremtés az irodalom irányában is megmutatkozik, Eminescu, Sorescu, Blaga stb. versek megzenésítésére erdélyi magyar zeneszerző részéről éppúgy akad szép, értékes példa, mint például József Attila-versek megzenésítésére bukaresti zeneszerző (tehát Erdélytől távol élő) tollából. Véleményem szerint a mi zeneszerzőinket egyetlen nagy áramkör tartja össze, foglalja homogén egységbe, és ez: délkelet-európaiságunk, ami többek között 86
