Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11. szám - „A magyar kultúra egy és oszthatatlan” (Terényi Ede kolozsvári zeneszerző válaszol Ittzés Mihály kérdéseire)

(Tíz kérdés - tizenegy válasz)

(1) I. M. Erezhető-e a kompozíciós stílusokban a változások felszabadító hatása? (Pl. a nyugati tájékozódásban.)

(1) T. E. Nálunkfelé a nyugati zene iránti érdeklődés a hatvanas években volt a legerősebb. Szériális műveim zöme akkor keletkezett: „Sonata aforistica”, „Bran- cus”-szimfóniám első tétele, a „Pasarea maiastra” (Csodamadár), preparált zongorára írt darabok, Horváth Imre-dalciklus, az „In memóriám Ady” és a „Medáliák” (József Attila)-sorozata és legfőképpen a totális szériálizmust megvalósító „B.A.C.H.-kompozícióm” orgonára, ami egy öttételes misének készült Kyrie, Dies irae, Credo, Sanctus, Agnus Dei. Persze ezt a tételcímsorozatot és a mű karakterét akkoriban jelezni nem volt szabad. Műveink bizonyítják, hogy a hatvanas évektől kezdve nagy erővel, szenvedéllyel vetettük bele magunkat az új zenei hangzásvilágba, és eredményesen asszimiláltuk azt. A hangversenyek műsorán a legmodernebb zenék kerültek bemutatásra, bizonyság rá a sok ezer műsor. Az elhalványulás évei a nyolcvanas évekre esnek. De ne feledjük, ekkor már Európaszerte változott a zenei érdeklődés, és feltűntek a klasszicizáló törekvések „a vissza a zenéhez” eszményének jegyében. Ez, természetesen nálunk is éreztette hatását.

(2) I. M. A (magyar) zeneszerző nem veszítette-e el inspirációs forrását, amelyet a szorongattatás évei, mint megénekelni valót, legalább titkosan, mégiscsak magukban rejtettek?

(2) T. E. A szorongattatás már önmagában is sokféle volt, sokféle irányból érkezett. Az első és a legfontosabb volt az 1956-ot követő, mindjobban megerősödő magyarellenes hullám. Intézmények csukták be kapuikat, emberek hallgattak el kényszerűen és szorultak ki a nyilvánosságból. Szellemi terünk nagyot szűkült akkoriban. A nyugati zene hulláma más irányból hozott be feszültséget: gyorsan fel kellett, hogy zárkózzunk a modem zenei világhoz, és lépést is kellett tartanunk vele. A harmadik szorongattatás pedig belülről fakadt: hogyan tovább a magyar és az erdélyi zenében Bartók és Kodály után? A népdalfeldolgozások és a népi stílus akkoriban veszített impulzust adó erejéből. A „tiszta” forráshoz vezető utat mintha elveszítettük volna a zenei látóterünkből. No persze, már aki! Mert zenetermésünk legjava bizonyítja, hogy számos mű nyíltan is kimondta legtitkosabb gondolatainkat is: hagyományhoz való hűségünket, magyar kultúrához való szoros kötődésünket, erdélyiségünkhöz való ragaszkodásunkat. Éppen a hetvenes évek elején indult el Erdély régi zenéjének feltárása hangversenyeken, zeneművekben, tanulmányokban. Magam is ekkor írtam első Erdély zenei múltja iránti tisztelgő darabomat: „Variációk Misztótfalusi Kis Miklós dallamára” (1970). Az más lapra tartozik, hogy akkor szóba sem jöhetett az a tervem, hogy zenémmel együtt a „Siralmas panasz” nagyon is aktuális szövege elhangozzék a kolozsvári Farkas utcai templomban, bár erre kemény kísérletet tettem. A művem is befejezetlen maradt, csak a bevezető tétel „Kolozsvár égése” készült el. Alapelképzelésem megvalósíthatósága esetén kompozíciós munkám hatalmas impulzust kapott volna. így egyelőre töredék ez a művem. Ilyen és hasonló esetekben konkrétizálódott a szorongattatás.

(3) I. M. Jelent-e a mai erdélyi szerzőknek (magyarnak, románnak) még forrást, inspirációt a népzene, mely azon a vidéken mégiscsak jobban él, mint másutt?

(3) T. E. A kérdés legfontosabb része: „...a népzene, mely azon a vidéken mégiscsak jobban él, mint másutt.” Ebből kell kiindulnunk. Nálunk mindennapi jelenség a népzene: a malterhordó fiú tegnap reggel egy olyan bihari román népdalt fütyült, hogy méltó lett volna Bartók fonográfjára. Délután, amikor a piacon bevásároltam, a furulyaárus olyan gyönyörű ornamensekkel díszítette a piac lármájában szinte csak önmagának játszott dallamát, hogy megálltam mellet85