Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - „A magyar kultúra egy és oszthatatlan” (Terényi Ede kolozsvári zeneszerző válaszol Ittzés Mihály kérdéseire)
„A magyar kultúra egy és oszthatatlan” Terényi Ede kolozsvári zeneszerző válaszol Ittzés Mihály kérdéseire (Kettős élőhang) (1) Ez év (1993) márciusában a hagyományos debreceni Bárdos Lajos szimpózium egyik fénypontját az Erdélyből érkezett előadók és kórus szereplése jelentette. Már az előzetes programot látva eszembe ötlött az interjúk lehetősége. Hallgatva a zenetanárok és karvezetők (Mészáros Ildikó — Székelyudvarhely, Szász Tamás — Kolozsvár, Szilágyi Zsolt — Sepsiszentgyörgyi beszámolóját, a jeles sepsiszentgyörgyi Vox Humana kórus énekét, László Ferenc zenekutató és akadémiai tanár, valamint mostani beszélgetőpartnerem, dr. Terényi Ede, a Gheorghe Dima Zene- művészeti Főiskola egyetemi tanárának előadását, csak megerősödött bennem a szándék, hogy az erdélyi „követek” közül legalább kettőt — László Ferencet és Terényi Edét — „beszélgetésre” hívjak a Forrás hasábjaira. Az idő szűkössége miatt a tavasz első napjára eső debreceni találkozáskor szinte csak bemelegítésre, a szóba kerülő témák felvetésére volt lehetőség. így maradt az írásbeli eszmecsere, melynek első részét, a Terényi Edétől kérdéseimre kapott válaszokat ajánlhatom az olvasók figyelmébe, egyetértve a válaszoló kísérőlevelében olvasható mondattal: „Hasznosnak tartom az ilyen gondolatcserét: alkalmat ad egy sor kérdés tisztázására, és egymás jobb megismerésére.” (2) Mielőtt azonban a kérdésekre és válaszokra kerül sor, hadd számoljak be röviden arról a vállalkozásról, melynek bemutatására, kommentálására Terényi tanár úr a debreceni zenei szakmai napok keretében lehetőséget kapott. Nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy ötszáz év erdélyi muzsikáját s zenei életét mutassa be a Teress Film produkciójában, Essig József technikai közreműködésével készült videosorozatában. Ennek a megejtően szép, és megható részletekben bővelkedő sorozatnak az első részét hozta el a „szeretnénk magunkat megmutatni, hogy látva lássanak” gondolat jegyében az előadó. Mintegy mottója volt egy Ovidi- us-idézet: „Nem tudom minémű édesség vonja az ember lelkét, hogy szülői földjét ne feledje soha”, s ezt adja vissza a maga finom mozgásaival a lélekből hangokká formált élmény, a zene. De a rögtönzött kommentár másként is vallott: „Súlyos, nehéz ez a mi világunk, kőtömbök világa, gránitkeménységű világ, nincs megalkuvás, ezer évig sem volt... A zene: átlépés a valóságon, menekülés az álmokba, erdőkbe, völgyekbe, s mint minden erdélyi népdal: panasz. Kétségbeesett hang, mindig újra kell kezdeni, felfelé kell görgetni a köveket... Mindig van benne valami egyedüliség, szívdobbanás, a lélek mélyéről jövő zengések sokasága. Az érzést sokszor nem tudjuk megfogalmazni a maga hús-vér valóságában, csak tovatűnő látomásokban, az álmokban.” A dokumentumok tanúsága szerint Kodály Háryjával nyitotta meg kapuit 1948- ban a kolozsvári Magyar Opera. A magyar színjátszás kétszáz éves évfordulóján ismét megszólalt a daljáték, melynek egy részletét a volt operaigazgató, a 88 esztendős Rónai Antal vezényelte. A film végére a szerkesztő szándéka szerint azért került a Háiy-részlet, mert arra figyelmeztet, hogy „a magyar kultúra egységes, legyen az Erdélyben vagy a ,Tiszán innen, Dunán túl’...” 84
