Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11. szám - Balassa Péter: A közös éjszaka - magyar és magyar között (Sándor Iván Bánk bán-értelmezéséről)

írja, ez „univerzális létroncsolás”). Ide tartozik még, hogy újszerű és váratlan, ahogyan Mikhál bán és a boitóiak szerepe felértékelődik, továbbá ahogyan a szereplő-hierarchia csúcsára bizonyos értelemben Melinda kerül. Bánk nagysága ugyanis a nagyság nélküliség martaléka lesz, de elkerülhetetlenül, mert nincs tér, nincs ember, amellyel, akivel érvényesíteni tudhatná formátumának, országfelelősségének súlyát, így aztán Melinda ártatlanságának — az asszony tudtán kívüli — meggyalázása egyetlen pillanatra, Petur, a békétlenek vezérének heccelése dimenziójába rántja le a Nagyurat. Fontos eleme és eredménye a műelemzésnek az önlefokozás-komplexus, ez a nagyon is ismerős, nemzeti, jellemvonás”, ami az idegenséggel szemben nagyzásos-elzárkózó viszonnyal társul, ami az eddigi elemzésekben inkább a merániakra vonatkozott, itt viszont Melinda és a boiótiak különös, „zsidó” sorsára is (ahogy tovább menekülnek a menekültek a darab végén). Lényeges annak az igen részletező bemutatása, hogy dramaturgiailag és szellemileg mennyire jellemzi e művet egyöntetűség és belső bonyolultság egymásra vonatkozása, tudatos egymásra vonatkoztatása. Ezen a ponton csakúgy, mint az egzisztenciális tragédiaként történő elemzés esetében, Sándor Iván Katona már meglevő, később teljesen tanácstalanul, félreértve fogadott modernségét rehabilitálja a ma dimenziója és tapasztalatai felől. És ez a dimenzió és tapasztalaterdő összeér bizony azzal a sűrű sötéttel, ami a dráma belső-külső alapszíne, és összeér a végkifejlet semmijével. E kettő tartóoszlopa pedig Katona József nyelve, amit talán egyedül helyesen, az eddigi recepciótörténet (főleg a filosz-vonulat) is végigelemzett (Szerb, Waldapfel, Németh).

A nagy egyéniségek és az országromlás rejtélyes összefonódása és ismétlődése új színekkel és dimenziókkal újra feltárva jelenik meg Sándor Iván könyvében, amelyben az akkori idő és a mostani mintegy összeolvad: revelációja éppen az, hogy — főként a Petur-vonulat és a Király minősége révén - mennyire minden, méghozzá nem öntudatlanul készen állt ahhoz a tragédia- és tragikomédia-sorozathoz, ami Katona korszaka után csak halmozódott, sűrűbb és komplikáltabb lett. Sándor Iván remekül érzékelteti ezt a drámai nyelv elemzésében: a kimond- hatatlanság, a félszavak, a kimondatlanság, a fedőbeszéd és az önismeretnélküliség túlverbalizáltságának és szűkszavúságának világa ez, miközben tényleg, valóságosan egy léttragédia zajlik le itt és most, anélkül, hogy ez egy-egy figura (leginkább Bánk, illetve Melinda és talán Tiborc) kivételével tudatosodna, anélkül tehát — képletesen szólva —, hogy végre szélesre tárnák az ablakokat, és így a valódi probléma — az egybenmaradás tétje - friss levegőként beáradna a sötét falak, a nyomott kis boltívek közé.

Sándor Iván teljesítményének azt a felismerését köszönthetjük tehát, összefoglalóan és szükségképpen redukált kifejezéssel élve, hogy Katona és műve alig szorul mentegetésre, hiszen jóval többet és mélyebben meglátott nemzeti önismeretünk és egzisztenciális leépülés kapcsolatáról, mint amit később egész recepciótörténete megajánlhatott neki, főképpen a darab színházi sorsát illetően. Holott a történet ma ismét ijesztően rólunk szól, a maga archaikus, meghökkentő modernségében: éjszakánk éppen azért közös, mert közöttünk, magyar és magyar között, nem pedig idegen és magyar között, húzódik, láthatatlan, megfoghatatlan, sötét folyamként. József Attilát parafrazeálva: hamis tanúvá lettünk saját, igaz pörünk- nél.

83