Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - Balassa Péter: A közös éjszaka - magyar és magyar között (Sándor Iván Bánk bán-értelmezéséről)
Balassa Péter A közös éjszaka - magyar és magyar között Sándor Iván Bánk bán-értelmezéséről kJ ándor Iván Vég semmiség című könyvét azért nevezem eseménynek mai szellemi életünkben, mert írójához méltó módon, megint egyszer és szinte reménytelen körülmények között, megjeleníti a megosztottságon belüli kommunikáció esélyének parancsát. Az „esély parancsa”, maga is paradox szóegyüttes, mégis, abban a magyar világban, amelyben a rendszerváltozás után minden a maga arcát mutatja, amikor többé nem lehet hivatkozni extern vagy monolitikus-diktatórikus körülményekre, amikor tehát — végre és szerencsére — magunkra maradtunk a szabadság esélyével, akkor ennek kiküzdése igenis parancs, követelés saját magunkkal szemközt. És tudjuk — ki-ki a maga módján —, milyen megrendítő és nevetséges módon nem tudunk mit kezdeni ezzel az új helyzettel a politikai-szellemi életben. Nem valami nagy dologról lenne szó, nem türelmetlen, hirtelen felgyógyulásról, hanem legföljebb mindennek a minimális készségéről, igyekezetéről. Sándor Iván mint szellemi jelenség (ebbe az író, az esszéista és az irodalmi ember, a felelős személyiség egyaránt beleértendő): ritka kivétel. Évek óta művekben és művekkel kérdez rá magas színvonalon arra, hogy miért is nem megy nekünk a minimális nemzeti önismeret és országépítés? Évkönyvszerű kötetei, melyek 1992-re egy trilógiát formáztak, bátran, makacsul és szinte egyedülálló szerénységgel követték végig a rendszerváltás éveinek szellemi klímáját. Térképezett, regisztrált, tanakodott, értelmezett — s mindeközben nem tartott igényt semmiféle hatalomra, jutalomra. Ennek a különös szellemi országnak, amelyhez Sándor Iván is tartozik, amit kívüle még legföljebb néhány tucat „lélek” lakik, független, de nem semleges, magányos, de magányát még csak fel sem stilizáló alakjaő ő, aki Bánk bán-értelmezésével hol nyíltan, hol a tárgyon belül mutatja, folytatja saját útját, rátalált arra a már-már elfeledett probléma-komplexumra, a Nagyúrra, akivel-amellyel talán mintegy utolsó erőfeszítésként vissza lehet térni konfliktusaink gyökérzetének irodalmi alap-metaforájához, körüljárni egy kétszáz éves csapdát, amelynek szűkössége és mélysége utóbbi éveinkben csak fokozódott. Újabb szabadságunk közös éjszakánk valódi méreteit nyilvánította ki csupán, magyar és magyar között. Sándor Iván vállalkozása tehát szerves folytatása magyarságról szóló esszéisztikájának, Németh Lászlótól Bibón és a rendszerváltozáson át Katonáig, mintegy állandó ingamozgással, vissza, előre, és újra vissza. A Vég semmiség sajátos magyar hermeneutika, amennyiben a megértés cirkulu- sával indít és bevégez: előzetes sejtése és intuíciója, zsigeri tudása vezeti a témához, melyet meg akar ragadni, érteni. Katona drámájának nemcsak belső titkairól, közismert sajátosságairól van szó, hanem befogadástörténetének különösségéről is, ami szerves tartozéka a darabnak, mintegy tükörképe, annak ellenére, hogy szinte soha, sehol nem felel meg neki méltó módon (teljes megfelelés, tudjuk 80
