Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11. szám - Balassa Péter: A közös éjszaka - magyar és magyar között (Sándor Iván Bánk bán-értelmezéséről)

persze, nem is lehetséges). Ez a kétoldalú rejtély indította az esszé íróját arra, hogy utána eredjen a műnek és hatástörténetének, előzetes sejtelemmel arról, hogy a magyarság önértelmezésének és önismereti zavarainak, e zavarok ismétlődéseinek, típusosságainak metaforája Katona tragédiája. Ez a tragédia kettős értelmű: a múlt század eleji író személyes sorsa és darabjának műfaja egyszerre, melyhez utóbb kapcsolódik a megértés történettragikuma, olykor tragikomikuma. A kétrészes tanulmány (első részében egy ragyogó műelemzéssel, második részében egy pontos és elmélyült recepciótörténet-elemzéssel) végkövetkeztetései bizonyos értelemben visszaérkeznek a kiinduló előfeltevésekhez, azzal a többlettel, hogy a sejtelem analitikus kibontása, a Bánk bán-eszmetörténet végiggondolása és újraboncolása megvilágítja, racionalizálja, s így napvilágra hozza a rejtélyek többségét.

Sándor Iván abból a tapasztalati-közösségi tényből indul ki, hogy „még sohasem láttam olyan Bánk bán-előadást, amely kielégített volna.” Sokan vagyunk így ezzel. Mégis — szintén a konszenzuson belül maradva — sokan érezték úgy százhetven éven át, hogy itt magyarság és világ, hatalom és hatalommegosztás, kilábalás és visszasüllyedés kulcsai rejtőznek, hogy nemzeti önértelmezésünket „titkolta bele” (Goethe szavával élve) darabjába Katona József. Bánk bánt nem érteni annyi, mint nemzeti létünket félreérteni — ez az alapképlet; és az analízis kiteljesíti ezt a sejtést, s így különös fénytörést kap az egész esszé az ezredforduló felé közeledve, egy nehezen bontakozó, vagy éppen kudarcos újrakezdés folyamatában. Ennyiben is érvényes Sándor Iván könyvére, hogy — noha nem elméleti ember és nem is akar annak feltűnni, végtelen szerénysége, műgondja, a Sándor Iván-i jelenség jegyében - mégis teljesíti a klasszikus, gadameri hermeneutika alapmozdulatát: rekonstrukció és integráció együttes, dialektikus feladatát. „Mű és recepciójának útja ez esetben közösen adja ki önmagát, s az önmagán túlit. Bennük együtt kristályosodik ki az, ami velünk és a történetünkkel azonos.”

De hát mi történt és mi történik? A műelemzés, mely szellemében nagyvonalú, technikájában nagyon is precíz, akkurátus és teljességre törekvő, címszavakban, hívószavakban összefoglalható, melyek elsősorban a Bánk bán atmoszféráját, egyensúlyzavarait, jellemeinek egymáshoz való viszonyát, viszonyrendszerét, a teret dramaturgiai és szociológiai értelemben megrajzolják. Sándor Iván hívószavai azonban újra is rajzolják ezt a térképet és színpadot, egy-egy helyen vagy fölfedezésekig jut el, melyek elkerülték az eddigi elemzők figyelmét, vagy régebben még tudott hangsúlyokat emel ki. E hívószavakból álljon itt egy nem teljes lista: kommunikáció-képtelenség, kis, nyomott, sötét éjszakai terek, nemesi nemzet és értelmiségi nemzetfelfogás viszálya, szociális érzéketlenség és egymás mellett elbeszélés, a nyelvi hosszpont, önlefokozás és formátum vitája, idegenkép és idegenképzés, Melinda titkai, Bánk bán rejtélye és Katona magánya, a Király és az V. felvonás problémájának megoldásajánlata.

Az elemzés legnagyobb teljesítménye azonban az a szemléletfordító vezérfonál, hogy Sándor Iván a Bánk bánban nem egyszerűen a paradigmatikus magyar nemzeti tragédiát látja, hanem a világirodalom szintjével ütköztetve létezésdrámává emancipálja a művet. Ezzel a fordulattal lehetőség nyílik arra, hogy noha ő sem tekinti „hibátlan” műremeknek Katona tragédiáját, mégis azt állítja, és meggyőzően igazolja, hogy benne volt/van a nagy művek önismeret-ébresztő sajátossága, ami a helyi fókuszon, a helyhez kötöttségen keresztül (és nem attól eloldódva) univerzális problémaként mutatja be a helyet, ahol vagyunk, és lakóit, akik belakják ezt a — szűk — teret. Bánk bánt éppen abból szabadítja ki, ami fatálissá tette és rabul ejtette recepciótörténetét (elsősorban a színpadi megvalósításokban, s ezt mindig többször kiemeli a szerző): hogy a nemzeti érzés és önértés81