Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - Sándor Iván: A történelmi élmény rétegei
milyen közösségi védelmet éreztem magam körül. 1952 februárjában annál a katonai egységnél, ahol voltam, megjelent Hoffmann György, a Diákszövetség volt káderese. Őrnagyi egyenruhában volt, s mint utólag megtudtam, azt mondotta: „Mi az, a Sándor még szabadon van?” Néhány hét múlva megérkezett a letartóz- tatási parancs. Elindítottak a Kilián laktanyába. Ott töltöttem két napot őrizetben. Utána átkísértek a Kossuth térre. A jelenlegi metrómegállótól nem messze volt egy négyemeletes épület, amit azóta lebontottak. Itt volt az országos parancsnoksága a honvédség állományában levő rab-, illetve munkaszolgálatos egységeknek. Kihallgattak és beosztottak a kőbányai Gergely utcai egységhez. Ez egy barakktábor volt. Ide kerültem a rabok barakkjába. Aztán valami általam ismeretlen, az irracionális helyzetre jellemző rejtelmes parancsra átkerültem a rabok barakkjából a munkaszolgálatosok barakkjába. Öt barakk volt. Szögesdrót kerítés, az őrszolgálat élesre töltött fegyverekkel, a rabok barakkja mellett a munkaszolgálatosok barakkjai. A különbség csak annyi volt, hogy a rabok nem viselhettek nadrágszíjat és bokaszíjat, a munkaszolgálatosok viselhettek. Ugyanabban a csoportban géppisztolyos kísérettel jártunk ki a kőbányai építkezésekhez dolgozni. Sztálin halála után — ezt úgy mondanám ma — rehabilitáltak. Mint fiatal író bejárhattam az írószövetségbe. 1953 őszén leszereltem. Állás nélkül voltam. Az Irodalmi Alap ösztöndíjasa lettem a telefongyár üzemi lapjánál. 1954 márciusában kaptam egy telefont egy fiatal író ismerősömtől. „Iván, a Műegyetemre keresnek lapszerkesztőt. Nincs-e kedved eljönni?” Mondom: milyen alapon? Azt mondja: nézd, én a XI. kerületi kábelgyár lapjának vagyok a szerkesztője, itt a kerületben valami zűr van a műegyetem lapszerkesztőjével, mondtam, hogy van egy fiatal író, aki különben a telefongyárban ösztöndíjasként dolgozik, gyere ide, itt nem 500 forintod lesz, hanem kapsz 1200 forint fizetést... Végiggondoltam, tanácsot kértem író barátaimtól. 1954 áprilisától beléptem a Műegyetemre. Központi épület, magasföldszint 12. Nagy zöld ajtó, szemben a központi épület bejárati lépcsőjével. Egy szoba, íróasztal, kis asztal a gépírónak, középen hosszú tárgyalóasztal szép zöld posztóval bevonva. Az én ,birodalmam’. Hát ilyen véletlenen múlt, hogy odakerültem. Beléptem egy olyan egyetemi hierarchiába, amelyben teljesen idegenül mozogtam. A természettudományokhoz, a Műszaki Egyetemhez semmi de semmi közöm nem volt. Jött a pártbizottság titkára, Orosházi Béla, azt mondta: ők nem fogadnak el engem szerkesztőnek. Ä másik élményem az volt, hogy meg kellett jelennem a Rektori Tanács ülésén, Gillemot professzor nagy tekintélyű tanácsa előtt. El kellett mondanom, hogy milyen lapot akarok csinálni. Kettős bizalmatlansággal kezdtem el a munkámat. Azért azt tudták, hogy az írószövetségben a fiatal írók közé tartozom. Politikai bizalmatlansággal, másrészt az egyetemi császársággal találtam magam szemben. Hogy jön ide egy fiatalember, aki nem is mérnök. Tudtam, hogy nagyon jó újságot kell csinálni, hogy elfogadtassam magam. Hónapok elteltével tekintélyt vívott ki a Jövő Mérnöke. Kiváló szerkesztőbizottság alakult hallgatókból és fiatal oktatókból. Három nevet szeretnék az utókor számára dokumentálni: Csörnyi Sándorét, aki akkor harmadéves mérnök volt. Ő volt a kultúrrovat vezetője és fiatal költő. Később a szakma egyik kitűnő vizesmérnöke lett. A mai napig a legjobb barátom. A másik Szabó Iván volt. Mint jeles tanuló, mindenki által elismert kitűnő és ambiciózus diák került oda a tanulmányi rovat vezetőjeként. Éles eszű, korrekt, pontosan fogalmazó fiatalemberként emlékszem rá vissza, az egyik oszlopa lett a szerkesztőségnek. A harmadik, Précsényi Árpád, Gillemot rektor hivatalának a vezetője volt. Sokoldalú, ügyes, a hivatali tisztviselő munkában nagy rutinnal mozgó ember. A lap humor rovatát, azt a bizonyos Logar Gabi-t szerkesztette. 69
