Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Finta Éva: „Jövőé lesz a múltja is…”
fogalmazás nem szül többet az utca nyelvénél. A szobrász, a formaművész is birtokában kell legyen anyaga ismeretének és a megformálás szakmai rejtelmeinek. A plasztika ínyenceinek főként domborműveit ajánlanám figyelmébe. Ide tartoznak a plakettek is. Az elmúlt esztendőben nagyszabású megrendelést kapott. A nagyszőllősi római katolikus templomba, melynek meglehetősen leromlott gótikus épületét a Magyarországról érkezett ferences rendi páterek segítségével restaurálták, elkészítette a stációkat. Biztatói és finanszírozói ugyancsak a ferencesek voltak. A domborművek már a helyükre kerültek, csak megvilágításukat kell még megoldani. Valójában egyetlen ékessége a templomnak ez a sorozat. Vallásos tárgyú munkái újkeletűek munkásságában. Korábban se a megrendelők, se a korszellem nem kedvezett e témavilágnak. Az őt körülvevő emberi környezet ihletésében élt, többnyire parasztokat és munkásembereket ábrázolt. Szinte antropológiai kíváncsisággal. Az izgatta, hogy mitől lesz valaki „kulis”, paraszt, milyen külső jegyekben mutatkozik meg az emberi minőség. Számára a gerinc, a csípő állása-tartása, a váll, a karok függeszkedése a vázon csupa önfeladás, minden titok kibeszélője. Egy nyaktartás, fejállás nyílt vallomás önérzetről, önismeretről. Figuráinak megteremtésében ma is ez izgatja. Hogy a legvégén az arcban mondja ki az utolsó szót teremtményéről. Volt korszak, amikor a fiatalok érdekelték. A lehetőség, ami ott van a tizenévesekben. Visszatérő megjegyzései közé tartozik: amíg fiatal volt maga is, az öregeket mintázta; ahogy öregszik, egyre többet mondanak számára a gyermekek és az ifjúság. Szokatlan esemény verte fel kisvárosi nyugalmából Beregszászt a tél-tavasz fordulóján. A múlt évben a Központi Moszkvai Televízió hét órás riportanyagot vett fel Horváth Annáról és munkáiról, amit aztán háromórás műsorba szerkesztve tételekben közvetített a televízió. A bemutatott anyag országos megmozdulást provokált. Szinte valamennyi köztársaságból érkeztek a levelek százai ismeretlen emberektől. A borítékokon rendszerint csak ennyi állt: Horváth Anna, Beregszász, Kárpátalja. Uniformalizálódott világunkban nagy élményként hatott egy igazán színes, szabadon áradó személyiség bemutatása. Szobrászunk meghatottan és porig szégyenükén állt a lelkesedés ilyen rivaldafényében. Panaszkodott, milyen kicsinek érzi magát, mennyi nagyszerű ember él a világon, akiknek ő még csak válaszolni sem képes. Egy külön irodát kellett volna foglalkoztatnia, hogy senki se maradjon viszonzás nélkül. Horváth Anna a magyarországi fórumok előtt sem ismeretlen igazán. Az a tény, hogy tavaly megkapta a Pro Arte Hungarica kitüntetést, nyilvánvalóvá teszi, hogy az anyaországban is tudnak működéséről. Hogyisne tudnának, amikor szobrai-ke- rámiái már évekkel ezelőtt eljutottak Európa legigényesebb szakmai fórumaira! Ideje lenne, hogy most, amikor a határok légiesítését gyakoroljuk, a kisebbségek szellemi értékei is átáradjanak hozzánk. Az összmagyar kultúrát gazdagítanák. Mindaz, ami más, mert más gyökerekből táplálkozik, nem szükséges, hogy idegen is maradjon az anyaországban... 91
