Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Tarján Tamás: Az ellenkező (Spiró György: Kanásztánc)
Tarján Tamás Az ellenkező Spiró György: Kanásztánc M. urcsa köteteim. Kihívóan nem illik e válogatott esszék, vallomások, publicisztikák szerzőjéhez. Hozzá egy szürrealista lengyel drámát kellene képzelnünk, egy nyűtt bársonyzakót, okos csillanású szemüveget, szláv vagy nem szláv nyelveken írott irodalomtörténeti munkákat, a szolnoki Szigligeti Színházat. Nem a kanásztáncot, amely kevéssé nagyvárosi — amúgy pedig derék dolog, bottal, baltával járják, s folklorikus becse van. Spiró György nem a kanászténcból nem kér, hanem - a dőlt betűkkel szedett előszóféleség tanúsága szerint — a groteszk kanásztáncot nem óhajtja ropni. Nem hajlandó a mai, új pénzarisztokrácia „dúsan terített svédasztala mellett kérincsélve és hajlongva a feudális védőbástyákat erősíteni”. Idegen tőle a metaforikáját és esztétikumát vesztett, már-már valóságosan is a szabadon gondolkodó fejek felé suhintott bot és balta. A Kanásztánc titulus tehát azt sugalmazza, ami e könyv nem. Az 1985 után keletkezett, rostált publicisztikai írások vezérszava mindvégig a nem. A nem, a nem!, az aligha, a semmiképp, az ezt azért már nem!, a „visszautasítom!”. A tagadás szelleme, tudjuk, egész pályáján kísérte Spirót; irodalmi és színházi kulisszák mögött szokás is „luciferi alkatnak” nevezni, holott erre legföljebb kíméletlen szarkazmuséval szolgált rá. Hol ő tagadott majdnem mindent, hol őt tagadták valakik. Ez a diszharmonikus viszony egész tevékenységének legfőbb hajtóereje. Iflú szakállas korában más ifjúszakállasok asztalától nem vágyott „az Igazi Nagy Tekintélyek” társaságába: „...én olyan tekintélyt nem ismertem...” A „születtem, elvegyültem és kiváltam” hármaséból a középsőt lehetőleg mindenütt mellőzte. Kiváló kiváló; született kiváló. Elvegyülni, úgy fest, csak jó színházi társulatban képes, „korunk nagy mitikus figurái, a színészek” között. Ennek az is magyarázata lehet, hogy a legkevésbé sem színész típusú ember. A Beugrásban, a barátság, az együttdrukkolás, a színházrajongás e forró és szemérmes vallomáséban ki is jelenti: „Azt álmodom: színész vagyok, és egyetlen kukkot sem tudok a darabból, se a saját szövegemet, se azt, milyen darab és ki írta. Soha nem akartam színész lenni, mégis gyakran álmodom erről.” Ezt a színművet, Az Imposztort történetesen ő írta. Ennek ellenére csak meredten bámulta az eredetileg a színikritikus szerepét játszó Papp Zoltán hűlt helyét, mikor a színész váratlanul egy másik, jelentősebb figura bőrébe bújt: „Igazság szerint, ha én nem lennék gyáva író, most nekem kellene ott ülnöm, hogy megmentsem az előadást...” Idegenként vegyülni el a komédiások se- regletében, Kaposváron, a Katonában, Szolnokon: a szeretet keres magának föl tűnés nélküli búvóhelyet, menedéket. Spirót a meg- és kitagadtatások nevelték gyakorlott, elmés tagadóvá. Nem fitogtatja érdemként, hogy húsz-huszonöt-harminc felnőtt életéve alatt többször is fölmutatták neki a „Tilos a bemenet!” táblát. 1964-ben a budapesti bölcsészkar magyar-filozófia szakán előre el volt döntve - ahogy tudni véli mely nyolc protezsáltat fogadják egyetemi polgárrá; köztük őt persze nem? Sebaj, tanuljunk meg két hónap alatt oroszul, vágjunk be összesen vagy tíz nyelvet! (Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy! — prédikálták atyáink, ügyet sem vetve arra, hogy az az egy is elegendő teher.) írói működésének első tizenhat éve alatt semmit sem publikáltak tőle? Súly alatt nő a pálma! (Ez az egyetlen passzus, amelyben Spiró hiú: ha a tizenhat esztendő igaz, akkor ő csodagyerek volt, hiszen az 1974-es regénytől, a Kerengőtői majdnem kiselemista koráig kellene visszaszámlálni a pályakezdést... A számtan más csodagyerekek esetében sem erőssége. A szép legenda igazabb lapjain a Szibériában fel- és eltünedező 92
