Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (IV. rész. Vorkuta - megfagyni a tűzben) - fordította Szenyán Erzsébet
a dicsőség és népszerűség a szégyentelenség megnyilvánulásai, s írásait álnéven adta ki, vagy egyáltalán nem nyomtatta ki azokat. A mester halála után két tanítványa összeszedte Fjodorov írásait, és kiadta egy „Közös ügyünk filozófiája” című kötetben, 480 példányban, s szétosztotta az emberek között. Fjodorov úgy vélte, hogy a keresztény hit alapja a feltámadás eszméje, amely az örök életre vonatkozó meggyőződésből fakad. E gondolat megszállottjaként egész életét annak a kérdésnek szentelte, hogy miként lehetne az összes holtat föltámasztani. Mindenkit, aki a földön valaha is meghalt. Hitte, hogy ez lehetséges. Azt állította, hogy ez akkor válik lehetővé, ha az ember legyőzi a természet erőit. A természeti erők, amíg vakok és függetlenek, az emberre nézve veszélyesek és ellenségesek vele szemben. Hogy az ember megvédje magát tőlük, kialakította magában az önfenntartási ösztönt. Ennek az ösztönnek a működése az emberek közti ellenségeskedés, a háborúk, a gyilkolási vágy forrása. Ha fejlesztjük a tudományt, és legyűrjük a természetet, az önfenntartási ösztön eltűnik, nem lesz többé mitől félni. A Földön a barátság és szeretet királysága fog uralkodni. Vagyis a tudomány teszi lehetővé az összes halott feltámadását. Mert az emberiség egyetlen család, amelyet nem választhat szét a halál korlátja. A halál fölött aratott győzelem, mindazok visszaszerzése, akiket a halál elragadott, ez lesz az ember igazi győzelme. De milyen lenne a vorkutai halottak visszatérése? Mi lenne, ha a város utcáin hirtelen megjelennének az őrök által hajtott nyomorultak menetoszlopai? Kiéhezett, rongyokba bugyolált emberi árnyak? Csontvázak menete? Nyikolaj Fjodorov arról ábrándozott, hogy mindannyiunkat életre lehet kelteni. De milyen életre? Az egyik utcában megpillantottam egy fabódét. Karcsú azerbajdzsán férfi árulta benne az egyetlen arrafelé kapható virágot: vörös szegfűt. Válaszd ki a legszebbeket! — mondtam neki. Kiválasztott egy tucat szegfűt, s gondosan újságpapírba csomagolta. Szerettem volna valahova elhelyezni a virágot, de nem tudtam, hova. Gondoltam, beszúrom a csokrot egy hófúvásba, de mindenütt embereket láttam, és éreztem, hogy ügyetlen gesztus volna. Tovább mentem, de a következő utcában ugyanúgy sok ember járt. A virág közben a hidegtől merevedni kezdett. Szerettem volna egy üres udvart találni, de mindenütt gyerekek játszottak. Féltem, hogy megtalálják a szegfűt és elviszik. Tovább bolyongtam az utcákon, sikátorokban. Ujjaimmal éreztem, hogy a virág már merev és törékeny, mint az üveg. Kam entern hát a városon túlra, s ott, immár nyugodtan, elhelyeztem a virágot a hóbuckák között. (Folytatjuk) Szenyán Erzsébet fordítása 25
