Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Tarján Tamás: A sötétségről való tudás (Bodor Ádám: Vissza a fülesbagolyhoz)

szöveg elfordultsága teszi bizonyossá, hogy a hely, ahol Bodor Ádám novellákra és regényekre nem osztott epikai világa meghúzódik, az Isten háta mögötti hely. Világvég, perem, rejtett sáv, zug. A kérdés csak az: tényleg az Isten háta mögött élik életüket különféle alakjai? Az egykori teológus műveiben semmiféle érdemi transzcendens vonás nincs. Úgy nincs bennük Isten, hogy az Isten hiánya sincs bennük. A hely, a „mögött” is az egyes ember ügye.

Szabadsághiányos, szabadságkorlátozó minden „szabad” hely is. Az örmény, a perzsa novellák indíttatását is (bizonyos véletlenszerű és személyes vonzódásokon kívül) abban véljük meglelni, hogy az örmények és a perzsák is a leigázott, hosszan elnyomott, nagy vereséget szenvedő népek példáiként élnek a köztudatban. Persze Bodor — mint mindent — ezt is kimozdítja az egyjelentéses közegből. Sőt néha — mint mindig? - az a nehéz, hogy amit jelentésében kimozdítunk anyagából, amit értelmezünk, azt vissza is helyezzük, anyagának vissza is adjuk. Az Én, a részvét- látogató arctalan narrátora némely jelek alapján azon töpreng, vajon a perzsáknál a fehér vagy a lila-e a gyász színe? Vagy a zöld fejezné ki az aznapi gyászt? Végül biliárdgolyók tesznek pontot a halálesetre. A konzul és a vendég játszik. „Nem zavart meg senki, bármily friss volt a halott, egyetlen részvétlátogató sem érkezett. Biliárdoztunk és én élveztem, milyen gyönyörűek a zöld posztón guruló piros és fehér golyók, biztos ezek hát az ünnep és a gyász színei, ősi perzsa színek.” E legballadásabb, világirodalmi rangú elbeszélést agyunk „magyar novellaként” könyveli el, trikolór-utalással (mint a Radnóti-strófát: „Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó, / piros a vér és piros a pipacs. / És a pipacs szöszöske szára zöld...”). De véssük Öböl-háborús elménkbe, hogy a zöld, fehér és piros — föntről lefelé a csíkok ezen sorrendjében — tényleg ősi perzsa színek, a mai Irán zászlajának színei (és: egy fekete sávval kiegészülve, és más elrendezésben, más motivikával Irak lobogójának színei is). A gyász igaz színei, mindennapi-aznapi színei maguk az ünnepi színek: a nemzeti színek. Amelyek úgy a mi nemzeti színeink, hogy a perzsák nemzeti színei is.

„Az idő mindig rövid” — hangzik el az egyik legkiválóbb írásban, a (moszkovita) Weisz Gizella fő történetében. A részlegben. Bodor ezt nem csupán kimondatja: ennek megfelelően komponál. Olyannyira szűkszavú, hogy elnyújtottan is tud rövid lenni a szöveg. A pillanatszerűség akupunktúrájával dolgozik, de hosszan a bőr alatt tartja, rezegteti a tűt. A Sinistrában az időzavar tökéletes rendjét alakította ki (megfelelő novella-előzményekre támaszkodva). A csütörtök az egyetlen biztos nap (ameddig biztos). Az idő telik. Az évszakok? Sorrendjükről ne érdeklődjünk. Karakterük vészesen hasonlít. Mind ikrei az ősznek. A jön a tél-nek.

A káosz, a reménytelenség belső rendjét a novellahősök által űzött szakmák (például: „őzmegfigyelő”), bizonyos játékok (például: „magánrulett”), termetek (például: számos törpe, meg a hat mázsás óriás), nyilvánosságformák (például: a cirkusz) révén is analizálni lehetne. Vagy a Sírfelirat helyett című egyetlen, kurta novellával — ahogyan egy nem is értéktelen élet, amelyben az iker-motívum szimmetriájától az áldásos és az áldatlan csöndig minden megvan, ahogyan ez az élet önmaga helyett lesz a sírkő vésete.

Bodor Ádám rendre én-ő -(iker-) szituációjú, vágyén-, 6-, az- szituációjú (magán-) novelláiban a világ elemien antagonisztikus szerkezete, hiánytermészete ölt testet. A nem könnyen tisztázható történetek értelme, tisztázata mindig ez: hogy a világ ilyen (nem is csak azért, mert Bodor Ádám ilyennek tudja, hanem mert valóságosan ilyenforma). A homályosság, a rejtettség nem szegényíti ezeket a röpke kísértethistóriákat, hanem gazdagítja őket; mert változatossá teszi — történelemmel, pszichológiával, izgalommal, iróniával tölti meg —, ami osztatlanul és elemien csak olyan, amilyen.

88