Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Káli István: Köz-elmúltam
abban a pillanatban másként. Mert ki vagy mi menti fel az utókor eló'tt az igazságtalanul megbélyegzett, becsületében megcsúfolt embert? Hiszen a törvényszéki levéltárban, az egyetlen hivatalosban, amelyre évszázadok óta utalni lehet, (s amelyre évszázadok múlva is ugyanúgy utalni fognak), ha bármit bizonyítani kell, úgy marad fenn, mint tárgyilagosságra képtelen, erkölcsileg alkalmatlan, erőszak- kedvelő, terrorizmusra hajlamos, idegengyűlölő, gyilkosságra bújtogató, azaz sem- mirevaló véglény. Nem a valós tények, még csak nem is a hamis tanúvallomások, a kompromittálásra gyártott „írásos dokumentumok”, hanem maga az ítélet bizonyítja majd mindenkor a négy súlyos vádpont helytállóságát. Azaz, hogy bizonyos K. I.: ad. 1. - 1989. december 22-én, a romániai „forradalom” napján „egy huligánbanda élén betört a volt Megyei Néptanács épületébe, vasrudakkal feltörte a hazafias gárda parancsnokságának dokumentumait tartalmazó szekrényt és olyan értékeket rabolt el, és semmisített meg, mint az első és második világháborúban Észak-Erdélyben mártírhalált halt román hősökre vonatkozó jegyzetek, fényképek és iratok; ad. 2. - 1990. március 20-án a Prefektúra erkélyéről uszító beszédet mondott az ott összegyűlt magyaroknak, arra biztatva őket, hogy támadják meg a románokat, akik azt kérték, hogy együtt lehessenek az iskolákban, egyetemeken, intézményekben és vállalatokban, emiatt ő az értelmi szerzője annak a három halottnak, valamint a magyarok által aznap bestiálisán megölt és meggyilkolt hatvannál több románnak; ad. 3. - „ugyanazon a napon arra biztatta a helyi kenyérgyár munkásait, hogy ne engedjék kiszállítani a kenyeret a román lakosságnak, miközben a magyar lakosok az egyházaiknál osztott kenyérrel nyugodtan éltek”; ad. 4. - „izgató beszédekben buzdította a magyar kisebbséget, hogy nyilvánítsák ki megvetésüket Románia lobogójával szemben, és a helységneveket, a forgalmi táblákat magyarul írják ki, ne románul, amely az állam nyelve”. Az ötvenszázalékos megdicsőülési esély csak a helyhatósági választásra vonatkozó törvényben előírt utolsó határidőig volt érvényes. Az első óvás pillanatától az esély lehetséges egymilliomod része sem lehetett valós. Hiszen egy marosvásárhelyi polgármester-jelölt esetében bármely óvás indoka kimondatlanul is mindenki számára egyértelmű volt: hogyan vetemedhet egy magyar polgár arra, hogy egy magyar érdekvédelmi szervezet nevében polgármesternek jelöltesse magát egy olyan városban, ahol a lakosságnak már majdnem fele román, s ahol harminc éve minden román vezetőnek egyetlen küldetése volt: a város mielőbbi elrománo- sítása. (Ahogyan Radu Ceontea a Vatra egyik hírhedt vezéregyénisége mondta 1985. december 6-án a helyi 23-as járaton - alulírott szem- és fültanúja volt - egyik ismerősének: „Nagyvárad és Kolozsvár már a miénk, most következik Marosvásárhely”. 0 már bizonyára ismerte azt az 1985. december 1-jén kelt jegyzéket, amelyet a megye első titkára küldött Ceausescunak, s amelyben felhívja a figyelmét, hogy sürgősen újabb 7600 munkahelyet kell teremteni Marosvásárhelyen, ezáltal biztosítva kb. 22 800 román betelepítését, amelynek következtében a lakosság aránya a románok javára billenne. Én csak 1989. december 23-án reggeljutottam birtokába, véletlenül, egy kamasz rugdosott egy iratköteget a főtéren, szétesett, feltűnt a túlméretezett betűkkel írt szöveg, csak a fontosabbakat írták így, hogy a hiú vezér szemüveg nélkül is olvasni tudja.) Január 20-a aztán minden kétséget eloszlatott. A Városi Bíróság elnöke telefonált, K. I. fáradjon át, óvást emeltek ellene, azt szeretné megmutatni, hogy készülhessen, másnap tárgyalják az ügyet. Három kenyérgyári alkalmazott, Boca Sabin mérnök, Seulean Dórin közgazdász és Costea Artenie portás beadványa volt (ez utóbbi a K. I. özvegy édesanyjának közvetlen szomszédja, két évvel előbb költözött oda, még azon a nyáron bizonyíthatóan három tyúkot lopott az özvegytől, ősszel pedig a kerítés mentén min23
