Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Isztray Botond: Út - az elhallgatat könyv (Tábor Béla: A zsidóság két útja)

s egyszersmind az apokaliptikus fenyegetés-végítélet mögött nem sejtet-e hallatlan távlatot? A szöveg a szimbólumot ugyanis a következőképpen írja körül: rejtő jelek végtelen láncolatát rejtő jel, amely szomjúságra szólít. E szomjúságból élet formálódik, növekvő lét. A szomjúság alanya és tárgya pedig minden egyes emberben a közösség (azaz köz közvetítésben); ezt nevezi itt Tábor Béla személyiségnek. A közösség természetesen végtelenül potenciálható és depotenciálható. Ha a szimbólum rejtő jelek végtelen láncolatát rejtő jel, akkor a száműzetés mint rej- tetlenítés - a végítélet szorongásán túl - a beszélő száj ünnepe is, a jelentésvisszavonás és jelentésrombolás áldozatában, az önnön azonosságukban zárt Bábel-szavak eltörlésében a jelentésadás végtelen folyamatát nyitja meg, s a nyelv romboló-építő erőinek feltárásával a logosz ősmítoszában ad nyugalmat.

A második szimbólum a szimbólum entropizálódása, hőhalála. Ez nem feleltethető meg a gálutnak. Ez a hőhalál, szeretetvesztés - amely egyáltalán nem korlátozható a zsidóságra -, egy meghatározott forma értékvesztése egy meghatározott közösségben. Figyeljünk a meghatározott szóra: a zsidó-keresztény zarándoklatban szabadon vállalt kísértés bűnné jegecesedése ez, a nem definiálható szellem a személy sokba szédülése. A hőhalál a zárt, vagy önmagáért való rendszer halála, a nárcisztikus tükör széttörése. S a zsidó-keresztény kultúrában élő ember jelérzékenységének tompulását, szellemi alapjaitól való elszakadását, szere- tetlenségének növekedését vajon nem az jelzi-e a legjobban, hogy más kultúrák embereinek szellemét a kizárólagosság gőgjébe zárulva nem érti, megveti és lenézi.

Az érdemtelenül és megvetendően elfelejtett, tovább nem gondolt nagy magyar tanító, Karácsony Sándor eszméi kívánkoznak most ide. A következőket mondja a magyarságról tűnődőben: „A magyar lélek: Ázsia lelke. Az ázsiai módon megélt Európa teszi a magyar lelket sajátosan, egyedülállóan »magyar«-rá. Tanulni a Nyugattól, továbbadni Keletnek tartalmat; tanulni Kelettől, továbbadni Nyugatnak formát. A mellérendelés elve a határtalan téresség ajándéka. Addig dolga van, míg Ázsia és Európa eggyé nem lettek”. A mellérendelő viszonosság feltétlen alá- rendelődés a végtelen csodájának. Maga Karácsony Sándor is megerősít ebben, a magyar egyetem szelleméről szólva: „A magyar egyetem tudományának nem az ignorabimus ad filozófiai egységet, hanem a Nirvána. Problémája az ázsiai formájú Európa, tehát gyökeresen vallásos probléma. Nem azt tanítja az életről, hogy érthető, megmagyarázható és megoldható; hanem azt, hogy csodálatos, határtalan és időtlen titok. De ez a titok valóban éltető csoda.”

Az apokaliptikus időnek vajon nem követelménye-e - ha már minderről tudunk - hogyha a vég felé haladva a kezdethez közelítünk, hogy a két vallásos határélményt, az Eggyel átszőtt Sok: Minden, és az Egy Egyedüli-Létébe szőtt Sok: Semmi élményét közvetítsük, és e közvetítésben még nem ismert határra érkezve: növekedjünk? Nem az ökumenizmus eklektikusságáról beszélek, hanem az ember életének teremtő továbbmondásáról. Nem erre a lehetőségre és kötelességre figyel- meztet-e önkéntelenül 1956 zászlóin a kivágott, hazug embléma helyén keletkezett beszédes üresség, folülmúlhatatlan forma? Vagy Szabó Lajos szavaival: kultúrák mocskos harcai közepette nem nyilatkozik-e meg lassan-lassan a felekezetektől független egyház, amely a legnagyobb elgondolhatót elgondolni törekvők időfeletti szövetsége?

Mindenesetre jelenleg az a helyzet, hogy Magyarország zsidó és nem-zsidó elhivatottjai és jelesei hallgatnak A zsidóság két útjáról. Az útról, hiszen jól tudjuk, a halál nem út. Annak, akit haszontalannak tartunk és elzavarunk, ezt mondjuk: le is út, fel is út.

87