Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Mezey László Miklós: „Torkig többes szám első személyben” Farkas Árpád: A szivárgásban
„Torkig többes szám első személyben” Farkas Árpád: A szivárgásban Az erdélyi Forrás második nemzedékének költői a hatvanas évek derekán, második felében léptek föl; első jelentős bemutatkozásuk a Lász- lóffy Aladár szerkesztette Vitorlaének (1967) volt, majd pedig a generáció — nagyjából végső formájában — a sepsiszentgyörgyi Kapuállitó (1967) című antológiában állt föl. A Forrás első és második költőrajzásának működése, lírájuk természete ugyan egymásból következik, de egymásnak sok tekintetben ellentmondó. Az „idősebbek” (Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Páskándi Géza stb.) a korábbi romantikus-sematikus líraeszmény, valamint a hamisan csengő és mesterkélt kollektivitás-követelmény ellenében erősen én-központú versekben mutatták föl mindenekelőtt önmagukat, illetve helykereső életérzésüket, önkiteljesítő szándékukat vagy épp hiányérzetüket. Az avantgárd meghatározottságával szabaddá tett úton — és nem kevésbé a romániai kultúrpolitika átmeneti enyhülését kihasználva — a második nemzedék (Csíki László, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Király László, Magyari Lajos) nem azt folytatta, amit az előttük járók elkezdtek, hanem visszataláltak — immár a súlyosan megélt tapasztalatok és a valódi elkötelezettség szellemében — az indító szülőföld közösségéhez, az egyén közösségi meghatározottságához, a megszenvedett történelmi tapasztalatok irodalomba emelhető tanulságaihoz, a közösségi erkölcs és értékrend maradandó tanításához — a közösségvállalás ihletével. Persze e második nemzedék tagjai is a maguk útját járták, más és más pályára tértek: Csiki és Kenéz inkább a modem líra gesztusaival él; Király versben és prózában egyaránt mintha szintézist akarna teremteni a hagyományos és az újszerű ábrázolás- módok között; míg Magyari és Farkas Árpád erősen kötődik az erdélyi népi és a magyar irodalmi hagyományokhoz. Farkas Árpád — az elkötelezettség, próbái során csak erősödő kötésével — jellegzetesen azonosuló típusú költő. Márpedig, mint a hajdani nemzedéktárs, Csiki László írja róla: azonosulni sokszor nehezebb és kevésbé látványosabb, mint különbözni, mint kiválni. A személyiség autonómiáját igazabban mutatja föl a hasonulás iránya, mint az, amitől különbözni óhajt. Farkas Árpád ebben az értelemben a legtradicionálisabb erdélyi költő, valósággal föloldódik népe gondjaiban, sorstapasztalataiban, megpróbáltatásainak keserves élményeiben. Ám ez a föloldódás éppen hogy nem jelent — költőnél, hogy is jelenthetne?! — arctalanságot, a személyesség elmosódását. Teljességgel magát adja a verseinek, szenvedélyes igazmondásával szól, azaz egyénisége röpíti a líra magasába a kollektívum kényszerűen elhallgatott mondandóját. (Nem véletlen, a költészet mellett a publicisztika a második műfaja; gondoljunk csak az idehaza meglehetősen vissz- hangtalan maradt Asszonyidő című kötetére.) Farkas Árpád mégsem a küldetéses költők, sokkal inkább a felelős, a szolgáló lírikusok csoportjába sorolható, akiben temérdek a szenvedély, s ugyanúgy jellemző rá az indulat, mint az elégikus hangoltság. Efféle húrokon szólaltatja meg a Székelyföld bajlátott népének, történelem- és kultúrahordozó tájának, a keleti magyarság történelmi tapasztalatainak általánosítható mondanivalóját, miközben tanúságot tesz arról a versírói nyomvonalról, amelyet a magyar lírában Ady, Illyés, Győry Dezső, Nagy László és Kányádi Sándor neve, valamint a népköltészet iskolázása fémjelez. A válogatott verseket tartalmazó kötet — mint minden jó válogatás — a sajátos, szuverén költői világ természetrajzába, működési mechanizmusába is bevilágít. Farkas Árpád lírai univerzumának szembetűnő poétikai sajátossága az, hogy leggyakrabban profán egyszerűségű, mindenna- piságukkal tüntető képeiből terebélyesedik ki az olvasó szeme láttára az a gondolatiság, amely hétköznapi mivoltában csak tünetértékű, de a költő tollán jelképivé válva, általánosított, elvonatkoztatott életérzés lesz: a história tanitása, az elmúlás törvénye és a megmaradás parancsa, a visszamenőleg is vállalható tiszta élet vágya. Látszólag életképekből indul ki, miközben a szokott cselekvések mozzanatait, mozdulatait úgy írja le, hogy az rituálénak tűnik föl, mitikussá magasztosul, tehát „végső kérdésekre” mutat. A legenda, a látomás, a mítosz dimenziójába utalt profán történés adja költészetének varázsát, mert himni- kus szárnyalásra készteti a köznapit; a látványt látomássá, a történést történelemmé, az érzést közérzületté transzponálja. A fiatalság robbanó kitárulkozása, a harcos közéletiség, a szenvedély és igazmondás, olykor a nyílt kibeszélés jellemezte már első kötetét, majd sorban a többit is, s most e válogatásba került darabjaikat. Mintegy mottóul tűzi könyve élére az Apáink arcán című ismert versét, amely emlékbe ágyazottan fogalmazza meg a kisebbségi költő hivatástudatát, hitvallását, népszolgáló elkötelezettségét. Ezután következő tizenkét ciklusa részint előző köteteiből (Másnapos ének, Jegenyekor, Alagutak a hóban, A befalazott szószék) átemelt versegységeket tartalmaz, részint pedig 94
