Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Mezey László Miklós: „Torkig többes szám első személyben” Farkas Árpád: A szivárgásban

valódi tematikus csoportosítást jelez, a verseket főbb tartalmi motívumaik szerint rendezve el. A nyitó vallomássor (Csak csend ne legyen) nemzedéke elszánt indulásának, erős költői tudatának forró vallomása, ahol a költő személyisége a dal megtestesülése, gondolkodásának forrásai pedig kötődéseiben, gyökereiben öltenek formát. Mindennek fókuszában a hűség fogalma, a ragaszkodás eszménye áll: ragaszkodás a hagyományfolytonossághoz, a közjó ideáljához, a társadalom- és emberjobbítás örök vágyához. Ilyen értelemben — és nem verbálisán! — Farkas Árpád moralista, mert a cselekvésre késztető részvét megszólaltatását vállalja. Lelkessége, indulatossága, hetykesége vagy épp lehangoltsága a megnyomorítottakkal való együttérzés intenzív képeiben ölt költői formát. A létérdekű, tehát a megtartó folytonosság hirdetője, megrázóan erőteljes metaforákkal s a legyűrhetetlenül kikívánkozó kiszólásokkal (Köszörű-időben). Vagyis korai darabjaiban is ott viliódzik az életműnek az az értékvonulata, amelyet az erős tartás parancsával, az egyéniség tudatos közszolgálatával és érzelmektől áthatott önalakításával jellemezhetünk röviden. Az ifjúság tüzes élményeit, a szerelem megindító verseit (Kamasz-szerelem) azonban hamar fölváltják a komor tapasztalatok és a par excellence kisebbségi élmények, s az ezekből elvont kelet-közép- európai érvényű fölismerések (Határ-átkelés), valamint — ez utóbbiak részeként — a történelemhordozó táj elementáris ihletése.

Igazságkereső és igazmondó szenvedélye, az eleven képiség telitalálat-sorozatai azonban később is töretlenül folytatódnak, viszont összetettebbé válik történelemszemlélete; az idő folyamatosságának fölérzése olyan lírát hoz létre, amelyet — Kányádi Sándor pontos meghatározásával — „potenciális szimbolizmusnak” nevezhetünk. Képei immár panorámává állnak össze, s bár egydimenziójúak maradnak, valódi erejüket látomásos jelképiségükből merítik. Felelős komolyság, ugyanakkor könnyed írásmód válik a jellemzőjévé, s ebben a „kettősségben” fogalmazódnak meg az emberi-kisebbségi tapasztalatok absztrakciói, szimbólumai.

Ráadásul bátor költő, kétféle értelemben is. Szókimondása nem volt épp veszélytelen Romániában az elmúlt évtizedekben, valamint attól sem riadozik, hogy némelyek agitatív-programos költőnek minősítsék. Merthogy valóban tendenciózus: a tiszta elvek és cselekedetek moralistája, a közösségi érdekű parancsok megszólaltatója, de nem a Forrás első nemzedékétől is elutasított romantikus sematizmussal hirdeti igazát, hanem éppen illúziótlansága, olykor nyersessége döbbentő erejével. S így lehet útmutató költő, aki ars

poeticáját is közösségi érvénnyel fogalmazza meg: „Élni a hó alatt is lehet jó / de csattogó szélben érdemesebb” (Hófúvás). Ez a hó alatti leszorítottság, ez a vakondlétre kényszerítettség teremtette meg a mai erdélyi lírában oly gyakran fölbukkanó hó-motívum népszerűségét, mint a lefojtottság metaforáját. Az Alagutak a hóban nyitó és most címadóvá előléptetett versének (A szivárgásban) kiinduló helyzete, a tivornya, úgyszintén nem mai keletű motívum: a magafeledő pusztulás, a mámoros elhanyatlás jelképe. De Farkas Árpád tovább lép a vers második részében és eszméltetőn kiált: „Sürgetek sajgó igéket, / lázítok velőt, verőereket.” Életparancsot hirdet, mozgósít, s nem adja meg magát a duhajkodásba fúló elmúlásnak. S ez a gondolatmenet folytatódik olyan verseiben, mint a Vadászat, Az átutazó, Tamási Áron, A szembejövőnek stb.

Farkas Árpád nem pusztán a hagyományfolytonosság hirdetője, de maga is a folytonosság megtestesítője, a magyar költészet Adytól Ká- nyádiig tartó sajátos vonulatának igézetes követője, a „torkig többes szám első személyű” gondolatok megszólaltatója. Ez nem érdem és nem kritikai elmarasztalás, hanem meghatározó jegye. Mindazonáltal jelzi: költői világa ha nem is szűkös, de határolt, zárt rendszer, hiszen a szolgáló lírikus alárendeli magát és költészetét a szolgálatnak: a személyes igazság a közösség erkölcsi parancsának képében jelenik meg. Ilyenformán tehát aktuális, jelenidejű versvilág az övé, hiszen műveinek még történeti anyaga is célra irányított, aktualizálható. Közéleti költő, vállaltan az, aki ebben a behatárolt versvilágban mindenekelőtt etikai szempontokat jelenít meg. A költő világa persze kerek egész, s személyisége e kerek univerzum középpontjában áll: hajlamai, adottságai, képességei és lehetőségei metszésvonalán. Művének mércéje tehát csak az lehet, hogy szükségképpen korlátozott képességeiből mennyit hódít meg a végtelen lehetőségeiből. Minél többet, annál eredetibb és sajátosabb lesz a költészete: autonómia és egyetemesség egysége alakul ki ezen a tengelyen.

Farkas Árpád nem ismeri a több dimenziójú- ságot, nem alkalmaz szimultán technikát, ritkán váltogat alakzatokat, idősíkokat, utalásrendszereket — maga is, verselése is folyamatosságában éli meg és ábrázolja a történelmet, úgy, ahogyan volt, s úgy, ahogyan a mának üzen. Lineáris jellegű, de többes szám első személyű megszólalása, a mi-tudat és a közösség számára evidens vágyak kifejezése: kollektivitásában egyedi az üzenete. Ebben áll szuverenitása, összetéveszthetetlen fölhangoltsága, érzelmi izzása.

95