Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Tóth Klára: "A magyar film legnagyobb erény, hogy van"
Szépen, olykor nagyon szépen elkészített filmeket látunk, amelyek öncélú szépsége azonban nem gyönyörködtet, inkább bosszant, akár a reneszánszukat éló' műselyem virágoké. Can Togay A nyaraló című filmjét pl. hiába fényképezte bravúrosan Sas Tamás, ha a film egésze közhelyes unalomba fullad, ráadásul az ezt már láttuk valahol, nem is egyszer, érzésével megterheltem Egy különös fiatalember meglátogatja egy panziószerű házban élő anyját. Érkezik egy titokzatos nó'vendég is. Némi szorongás, riadt gyanakvás mindkettőjük részéről, majd egy órán át nem történik semmi, csak „vihar előtti csönd”. S azután, ahogy lenni szokott, egy gyilkosság. Ez az üresség, kiábrándultság, látszatvilágba menekülés egy debütáns művész részéről a nyolcvanas években elfogadható, megmagyarázható magatartás lett volna. Az azonban számomra már kevéssé természetes, hogy amikor III. világháború nagyságrendű változások, átrendeződések zajlanak világszerte és itthon is, Can Togaynak mindössze ennyi jut eszébe. Tolmár Tamás a Távoliét hercege (1990) című filmje is csupa mélabús üresség, csupa titok és némi misztikum, de még azok a részletszépségek is hiányoznak belőle, amelyek az előző filmben felbukkannak. Bemutatásakor figyelmeztetett Báron György: „E film része, s egyben legkirívóbb darabja egy sorozatnak, mely aggodalommal töltheti el mindazokat, akik még hisznek az új magyar film jövőjében. Az utóbbi időben sorra léptek színre erős tehetséget mutató fiatal rendezők, akik görcsösen megpróbálnak ,művésziek’ lenni, a divatos kacatok alól azonban minduntalan előtűnik e magatartás kényelmessége, konzervativizmusa, a széplélek képzelgése arról, milyen olcsó eszközökkel is hódítható meg a csodált dáma: a művészet. Jeles és Grunwalsky nemzedéke volt talán az utolsó, amelyik még tudta: nem cipelhető ágyba holmi laza füttyögéssel, kösöntyűk csillogtatásával: csak a szenvedésnek és az igazságnak adja meg magát. Kerülő út nincs, bármit is beszélnek a dörzsölt, öreg dzsigolók. Tertium non datur.” Janisch Aiti\&Ámyék a havon című filmjének volt a legnagyobb híre, hiszen már főiskolás korában megtaláltuk a nevét. Már akkor tudott mindent, amit egy filmrendezőnek tudnia kell. Atmoszférát, feszültséget teremteni, szűkszavúan is élő karaktereket rajzolni, színészekkel bánni. Mindezt ma is tudja, felső fokon. Láttam az irigységtől sárgán kijönni a vetítőből idősebb kollégáit, mondván: „Te jó Isten, mit tud ez a fiú!” Története a véletlen .jóvoltából” bűnössé lett fiatalemberről azonban számomra túlontúl steril, kiszámított, s kicsit szenvtelenül személytelen. Nem érint meg, nincs közöm hozzá, jóllehet a város peremén, kölcsön forintokért rohangáló, hajszolt fiatalemberhez kellene, hogy legyen, hiszen kor- és sorstársunk, a napi hírek lassan állandóvá váló szereplője. Janisch Attilát azonban ezúttal mintha az emberi sors helyett a bűn filozófiája izgatná. Lehet, hogy innen a hűvös távolságtartás, a szinte hibátlan filmen is átütő görcsösség. Azért hiszem, hogy nemhiába tanultuk meg Janisch Attila nevét már főiskolás korában. És még egy név: Klöpfler Tiboré, aki nemcsak fölényes mesterségbeli tudásával tűnik ki, még a jól képzett debütánsok mezőnyéből is, de azzal, hogy nem elégszik meg a már tudottal. Akár Bódy Gábor a Kutya éji dalában, Klöpfler is a korszerű, radikálisan új fiimi formákat keresi, a kommunikáció csődjének, az új nyelv szükségességének kifejezéséhez, bár a privát szférán belül maradó avantgárd roman- ticizmusa nem éri el Bódy átfogó, szinte filozofikus vállalkozását. Az A lakatlan emberben történetet mesél, egy barátság történetét, finom iróniával, öniróniával és sok-sok érzelemmel. Klöpfler Tibor, aki rendezője, írója és operatőre is filmjének, úgy húzza elő a különböző filmstílusokat, mint bűvész a nyulat a kalapból, mégis megteremti a maga saját stílusát. A film pontos lenyomata egy 70
