Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Tóth Klára: "A magyar film legnagyobb erény, hogy van"
Amikor központi bizottsági titkárok Medicieket játszva rendelkeznek és ítélkeznek egy nemzet filmgyártása fölött, s az utolsó vágás joga nem a rendezőé, de olykor a filmfőigazgatóé, akkor nyilvánvaló, hogy a cél nem a gazdasági rentábilitás, hanem a politikai legitimáció. A Kádár-korszak „legvidámabb barakk” image-ához szorosan hozzátartozott egy liberális, vagy annak látszó kultúrpolitika ideálképe, a maga „puha” cenzúrájával. Hogy hogyan tudott a magyar filmgyártás egy ilyen korlátozott és kiszámíthatatlanul változó játéktérben maradandó filmművészetet produkálni, s hogy mennyiben sérült, lett mássá észrevétlenül a cenzúrának ettől a kézivezérlésű, megfoghatatlan, de mégis mindent átszövő módjától, azt a filmtörténet bizonyára elemezni fogja. Számunkra most inkább az az érdekes, hogy megszabadulván a politikai cenzúrától, nem, vagy csak részben következett be az, amire számítottunk, hogy most aztán „itt a szabadság”, s végre elkészülnek azok a filmek, amelyek korábban nem készülhettek el. Ennek egyik oka, hogy az alkotói elképzelés és a megvalósítható mű közötti akadályrendszer a film esetében a legnagyobb, következésképp a tényezők, amelyek érdekeltek egy társadalom filmtermelésének ellenőrzésében, itt kapnak nagyobb teret. A finanszírozó producer, legyen az tőkés filmmogul vagy a pártállam bürokratája, tudni akarja, hogy mit kap a pénzéért. Innen van, hogy bármekkorát fejlődött is a lassan százéves filmművészet, létrejöttének még ma is többnyire egy, a filmtől merőben idegen közvetítő anyag, a forgatókönyv az alapja, s ennek következménye, hogy a cenzúra mellett az öncenzúra is a filmművészetben a legerősebb. „Az alkotók könnyedségüket elveszítve igyekeznek a sajátjuknak tekinteni a tömeges fogyaszthatóság elveit, és az öncenzúra ellen háborgó lelkiismeretük megnyugtatásául a hatalom szempontjait a szakma íratlan törvényeinek nevezik el. A kontraszelekció olyan pusztítást végez, hogy érdemes a meg nem valósult tervek történetével is számolni, hogy a létező filmek történetét csak egynek tekinthessük a sok lehetséges közül: az egykor rentábilisnak remélt alkotások történetét” - írta Sugár János, a Balázs Béla Stúdió tagja. Tagadhatatlan, hogy az öncenzúra a magyar filmpolitika készséges „alkotótársává”, partnerévé vált az elmúlt negyven évben. Ezt bizonyítja, hogy alig maradt betiltott film a rendszerváltás utánra, s hogy nem kerültek elő a fiókokból meg nem valósult, de az időt túlélő forgatókönyvek. „A Kádár-rendszer legnagyobb bűne, vagy a rendszer értelmiségének a legnagyobb bűne, hogy itt egy politikai konstellációban való minimális tisztességgel vagy minimális tisztességtelenséggel, attól függ, hogy mit választottam, lehetett élni 20-30 évet... Hát hol vannak a nagy szimfóniák... A rendszerváltáskor kiderült, hogy nem lehet összállítani egy valamire való szamizdat művet. Hát mi volt az íróasztal-fiókokban? Nem maradt az íróasztalfiókokban gyakorlatilag semmi” - mondta György Péter esztéta épp egy magyar film bemutatása kapcsán. A magyar filmcenzúra lényeges eleme volt a filmforgalmazási szisztéma is, a maga bonyolult kategóriarendszerével. Ez lényegében a hírhedt három T - fiatalabbak kedvéért: tiltom, tűröm, támogatom - lefordítása volt. Amire olyan büszkék voltunk, hogy a világon egyedül nálunk működik a fiatal alkotóknak olyan stúdiója, ahol bármit, előzetesen cenzúrázott forgatókönyv nélkül leforgathatnak, nos ez lényegében a szabadság gettója volt. Hiszen a filmek további sorsáról, bemutathatóságáról már a főhatóság döntött, igen kemény kézzel vonva meg a határokat. Szentjóby Tamás Kentaur c. filmjéről, mely tizenöt évig aludta Csipkerózsika- álmát egy páncélszekrényben, így vélekedtek 1975-ben: ,A film társadalmi céljaink ellen ható, azokkal szembenálló, a valóságot meghamisító alkotás. Tipikus 65
