Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Tóth Klára: "A magyar film legnagyobb erény, hogy van"
megjelenési formája a kispolgári, lumpenpolgári magatartásnak, az intellektus mezében tetszelgő hŐbörgésnek. Standard kópia ne készüljön. A film bemutatásra alkalmatlan.” Hasonló sorsot szántak Magyar Dezső Agitátorok című filmjének is, amely pedig a magyar film egészen rendhagyó, revelatív útját jelenthette volna, ha alkotója filmjének drasztikus betiltása után nem látja jobbnak Los Angelesben keresni az alkotói szabadságot. (Hogy megtalálta-e, az más kérdés.) E cenzúra, bár papíron szinte nem létezett, megfoghatatlan volt, mégis szinte múfájteremtő érvénnyel befolyásolta a magyar film alakulását. Csoóri Sándor pl. már a nyolcvanas évek elején jelezte Félfordulat hátrafelé c. tanulmányában, hogy a történelmi filmek reneszánsza a múltbaforduló témaválasztás, keserű dac, kényszerű kibúvó. Nemrégiben, egyik éjszaka vetítette a televízió Hat bagatell címmel a Mozgókép Innovációs Társulás filmösszeállítását, a hetvenes években végzett fiatalok diplomamunkáiból. A közel húszévesen is döbbenetesen aktuális filmek olyan pontos keresztmetszetét és éles kritikáját adják a Kádár-rendszernek, hogy az ember nem érti, hogyan készülhettek el egyáltalán. Elkészülhettek, mert a főiskolai diplomafilmek akkoriban nem kaphattak nyilvánosságot, néhány év múlva azonban a legszigorúbban kötelezték a főiskola filmtanszakát, hogy „újítsa meg” oktatási tevékenységét, s a képzés centrumába a művészet, a mesterség elsajátítása kerüljön, hagyjanak fel a társadalmi valóság művészhez méltatlan kutatásával. (E koncepcióváltás eredményéről később.) A hosszú kitérő a cenzúra természetéről csupán azért szükséges, hogy megértsük: filmeseinknek ettől a belsővé vált öncenzúrától kellene elsősorban megszabadulni. Mindez persze nem dörzsölhető ki a szemekből, mint egy rossz álom. Önvizsgálat helyett önsajnálat Talán nem véletlen, hogy a rendszerváltás küszöbén készült első játékfilmek egyike, Kézdi-Kovács Zsolt És mégis... c. filmje épp az értelmiség és a hatalom viszonyát vizsgálja, Zeyk Kristóf ötven év körüli újságíró életén keresztül. Zeyk önvizsgálata, drámainak szánt vívódása, mit vállalhat múltjából, s hol kellene elismernie, hogy elbukott, azonban csak szánalmas, olykor nevetséges önmarcangolás marad. Az író-rendező ugyanis megkerüli annak kimondását, hogy ez a negyven év bizony az értelmiség és a hatalom alkujára alapozódott. A kis lépések politikájához a művészetben, a publicisztikában és a társadalomtudományokban is szorosan hozzá tartozott a fél- és negyedigazságok kimondása, ami az esztétikum, a művek teljességigénye szempontjából többet ártott, mint használt. „Nincs alku - én hadd legyek boldog! Másként akárki meggyaláz” - mondja az Ars poetica. Kézdi-Kovács főhőse eleinte hitt, később folyamatosan alkudozott, és folyamatosan boldogtalan volt. Szégyenli, de túléli, hogy fiatalabb pályatársai „meggyalázzák”, de a film végén fölkerekedik, hogy a kathartikus romániai forradalom hírére testi épségét is kockáztatva oda utazzék, s erkölcsileg újjászülessék. Mellesleg rátalál kislányára is, akit - bár létezését sejtette - születése idején nem mert vállalni. Mindez halálosan komolyan véve, egy Balaton-felvidéki művészértelmiségi rezervátumban történik, amelyet természetesen egy, a körülményekhez képest nagyon tisztességesen megírt könyve honoráriumából varázsolt maga köré. Kínos. 66
