Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Albert Camus: Követeléseim az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez; A magyarok vére; Emlékezzenek reá (Előszó a Nagy Imre Kék Könyvhöz)

suttyomban, talán Oroszországban, talán Magyarországon, esetleg Pekingben, nem tudjuk. De mit is számít, ha az ember internacionalista? Mindenképp gyorsan történt, nem fékezték a haladást, nem lazították meg a kötelet, végeztek velük. Aztán kiterítették Őket a történelem szellemében, majd elkészítették fejfájukat, azaz öt vaskos kötetet, hogy nyomorult sírjukat feldíszítsék és mindennek történelmileg okát adják.

Természetesen az a jámbor értekezés Fehér Könyvnek nevezi magát; báránybőrben farkas. Röviden: vádirat. Csupán a kényelem kedvéért hangzott el a kivégzés után. Abban a történelmi orbitusban későn nyílik az ész. Az ügyész eleve megnyerte a játszmát. Mielőtt még szót emelne, máris igazat adtak neki és kitekerték a vádlott nyakát. De lévén a helyzet olyan, amilyen, vagyis hogy a vádlottak nem védekezhettek (noha jogukban állt, hogy egy listán felsorolt személyek közül, akiket az igazságügyminiszter nevezett ki, szabadon válasszák meg ügyvédjüket), a hóhért pedig ítéletvégrehajtásra utasították, mielőtt még a vádiratot közzétették volna, a kivégzés után persze eltekintettek attól is, hogy a vádlottak védekezését nyilvánosságra hozzák.

Miért is? - kérdezhetnék. Valóban, miért? Minden világos, tévedés nem lehetséges: Nagy Imrét nem elítélték, hanem meggyilkolták. Tudja ezt ország-világ, még bírái is, nincs más teendő: ad acta az ügyirattal. Úgysem változtat ez már sem a tényeken, sem az erőviszonyokon. Hisz például 56 októberében a világ méltatlankodva zúdult fel. Azóta lehiggadt. 56 októberében az ENSZ felháborodott. Többször nagyon száraz határozatokat is hozott a Kádár-kormánnyal szemben. 0 a határozatokat az ENSZ arcába vágta. „Kitűnő” - szólt az ENSZ. És azóta a Kádár-kormány képviselője New Yorkban székel, ahol nap mint nap a nyugati elnyomással szemben a népeknek védelmére kel. Akad különösebb is. 56 októberében olyanok is Párizsban, akik mint valami szertelen, de drága gyereket, ellágyultan figyelték a szovjet iparkodásokat, tiltakoztak a mongolok budapesti bevonulása ellen. Engem akkor is, ki még negyvenhárom esztendős koromban is megmaradtam együgyűnek, valami meleg háládatosság töltött el a gondolatra, milyen igazságkereső erőfeszítést tehettek. Három hónap múlva Párizsban képviselőt választottunk, ahogy már szoktunk, és az emberek elhúzódtak a kommunistától, aki természetesen a magyar felkelés eltiprását ünnepelte. De tették ezt bánatos szívvel és meg is mondották: „Komiszkodtatok a magyarokkal, neveletlenek vagytok. Még a következő választáson is csak szomorúan fogunk rátok szavazni.” Azóta némileg enyhült szomorúságuk, de a rossz ügy érdekében továbbra is a közös cselekvés hívei. Ha a világ, az ENSZ, a mi intellektueljeink - bár nem hivatkozhatnak Go- mulka mentő körülményeire - ily könnyedén megemésztették Budapest halottait, a többiek, ama történelmiek, miért restellkednének Nagy Imre miatt és miért res- tellkednének majd a jövőben? „A törvény - mondotta voltaképpen az ENSZ - csak azok számára imperativ, akik tisztelik. Mindenki más számára fakultatív.” „Ez megfelel nekünk - szóltak erre a történelmiek -, mi nem tiszteljük.” „Helyes” - összegezte Gomulka. Felvillantották nekik a zöld lámpát. Ők meg habozás nélkül nekiindultak, persze rabszállító kocsival.

Minek hát a nyilvánvalót bizonyítanunk? Akiket az októberi események végleg fel nem világosítottak, semmi fel nem világosíthatja többé, hacsak talán egy napon - s még ez sem bizonyos - a maguk országának mártíriuma nem. Olvasni tudnak, ennyi elég, hogy lássák, a budapesti vádirat tarthatatlan. Ebben a könyvben szinte kínos figyelemmel kísérnünk a szerkesztők alapos munkáját, ahogy a nyilvánvaló őrültségeket megcáfolják. Amikor azt olvassuk: „Nagy Imre visszaélt a törvényadta lehetőségekkel”, eszünkbe jut, mennyivel jobban megírta volna Jarry ezt a kegyetlen és szennyes históriát. Ám a felháborodás mellett fenyegetően elhatalma62