Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Beke György: Vérvád a székelyek ellen
hűbéresének, Stefan moldvai fejedelemnek ajándékozott, hogy legyen hol meghúzódnia, ha Mátyás iránt való hűségéért elveszítené vajdai székét... A bákói lapszerkesztő tudatlanságánál fájdalmasabb a cikket sugalló személy tudatos gonoszsága. Az illető ugyanis a negyven román család ortodox papja, Du- mitru Merlusca. A lelkész Bukarestig ment a panaszával, fogadta őt a kultuszminiszter, akinek szintén előadta, hogy Hargita megyéből ezrével menekülnek el a románok, mert a magyarok sorban meglincselik őket. Brassói Pál, a bukaresti Valóság munkatársa a helyszínen nézett utána a vádaknak. Kiderült, hogy a faluban nincs semmiféle ellentét, „a község székelysége és a harmincas években idetelepedett, az állami vasútaknál dolgozó román családok között egyetértés, béke mutatkozott. Ritkaságnak számított a személyes in- dokú viszály is.” Maga a pap sem tudta igazolni állításait. Két román híve, Mitrofan Capmare és Gheorghe Vosloban fejtette meg a titkot., A pap maga, Merlusca úr az, aki máshová szeretne kerülni, jobb vidékre, azért áskálódik.” (Valóság, 1990. május 11.) Koncepciós vizsgálat folyt olyan értelemben, hogy ami az ország más helységeiben forradalmi tettnek minősült, például a rendőrgyilkosságok 1989. december 22-én Kudzsiron, Karánsebesen, Dicsőszentmártonban, az a Székelyföldön eleve „románellenes terrorakciónak” számított. Az önítélkezést egyetlen józan erdélyi magyar sem helyeselte, de a forró napok jellegének súlyos eltorzítása az, ha 1200 áldozat közül, akik a barikád innenső és túlsó oldalán elestek - Erdélyben igen sok magyar halott maradt a köveken a katonai sortüzek után - csupán hetet emelnek ki, székelyföldi rendőröket, és az ő ügyükből kovácsolnak román nemzeti vádat a magyarság ellen. A jelentés elfeledkezett arról, hogy a nép eleve a rend fenntartását kívánta, Kézdivásárhelyen a csavargyár muníásai és a város lakói önkéntes őrséget szerveztek. Ez azonban nem illett bele az előre kialakított képbe. Mit törődtek a Jelentés készítői azzal, hogy Kézdivásárhelyen és Székelyudvarhelyen szép számmal élnek románok is, ők szintén részt vettek a decemberi tüntetésekben és lincselésekben. Ha magyar áldozat vagy „elűzött” mégis bekerült a jelentésbe, az ő szerepük csupán annyi, hogy még jobban kidomborítsák a magyarok kegyetlenkedéseit. Ugyanis ezeket a magyar nevű személyeket nem azért verték meg, „üldözték el” - már említettem, hogy más vidékre helyezett rendőrökről van szó -, mert kíméletlen kiszolgálói voltak Ceausescu diktatúrájának, hanem a Jelentés szerint azért fordult ellenük a népharag, mert segíteni akartak a szorongatott románokon. Eleve kialakult az ítélet, még a vizsgálat megkezdése előtt: a magyarság bűnös, elvetemült, románellenes, alkalmatlan az együttélésre. „Hát igencsak hatásvadászó az, amiképpen a gyilkosságot leírják, s állandóan hangsúlyozzák, hogy a magyarok mennyire barbárul, kegyetlenül, állati módon jártak el. Ez mind arra szolgál, hogy az egyszerű emberben ellenérzést váltson ki.” (Kozsokár Gábor szenátor.) Hiába kérte Kozsokár Gábor, hogy - a legősibb emberi igazságtevés szerint - hallgattassák meg mind a két fél. A bizottság a „vád” tanúira volt kíváncsi. Akiknek nem is kellett feltétlenül személyesen megjelenniük, panaszukat levélben vagy telefonon közölhették. Esetleg mások is „vallomást tehettek” helyettük. Az ilyen tájékozódás - mint minden koncepciós perben - a hamisítások sorozatát „törvényesítette”. Ezek tárgyilagos ítélkezés esetén eleve semmissé tennék az egész jelentést. Egy példa - sok közül - a jelentés „megbízhatóságára”. A Kovászna megyében „megfélemlített, kitámadott, zaklatott, távozásra kényszerített” személyek között említtetik: „Stan Vasile, mérnök, a sepsiszentgyörgyi Baromfitenyésztő Vállalat22
