Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Beke György: Vérvád a székelyek ellen

Erdély tervszerű románosításában főként a Kárpátokon túlról érkező' tömegeknek jutott döntő szerep. A Regio egyik számában Varga E. Árpád tanulmánya említi, hogy csak óvatos becslés számolhat 700-800 ezer Erdélybe telepített ókirályságbeli románnal, hiszen nem hivatalos román statisztikák számukat akár másfél, sőt kétmillióra teszik. Ez nem is tűnik túlzásnak, ha figyelembe vesszük „a betelepítések közvetett népességnövelő hatását, vagyis azt, hogy a frissen megtelepedettek éppen a legtermékenyebb korosztályok tagjai közül kerülnek ki. Az ő újonnan született gyermekeiket a származási statisztika értelemszerűen már az Erdélyben születettek között tartja nyilván.” (Regio, 1991. 4. szám)

Nyugatról keletre haladva, a románosítás menetrendje a hetvenes évek közepén elérte a Székelyföldet. Marosvásárhely magyar lakosságának arányszáma az 1910-es 83,4 százalékról 1977-re 62 százalékra csökkent, és kérdéses, hogy magyar többségű-e még. Sepsiszentgyörgyön a hanyatlás 96,5 százalékról zuhant 83,3 százalékra, az 1977-es népszámlálás adatai szerint. Az igazi román roham ezután kezdődött el a Székelyföld magyar etnikai egysége ellen. Új hadjárat, régi haditervek szerint.

Ennek az elképzelésnek riasztó vonása, hogy még a román hagyományokat is képes feláldozni a Székelyföld népi egységének széttörése érdekében. Már a két háború között felvetődött például az a terv, hogy Románia fővárosát Bukarestből Brassóba helyezik át. Akkoriban ezt az „ellenséges” bolgár határ közelségével indokolták. Brassó pedig az ország földrajzi központja. Meghagyták volna Bukarestet egyféle „történelmi múzeumnak”, Brassót fejlesztik minden erővel, ami azt jelentette volna, hogy a Székelyföld, különösen Háromszék az új főváros peremvidékévé válik, nyilván döntően román lakossággal. Végül Brassó korlátozott terjeszkedési lehetőségén, meg az egymilliósra tervezett város ellátását biztosítani képes havasi források hiányán bukott meg az ötlet.

De a hetvenes években megint olyan tervek készültek Brassóban, hogy az iparváros kinyújtózkodik Sepsiszentgyörgyig, magába olvasztva Háromszék déli peremét. A főváros átköltöztetésének rögeszméje mostanság visszatért megint. A. Románia Maré 1992. április 10-i számában Eugen Dodon egyetemi tanár, a Nagy Románia Párt bánsági elnöke azt fejtegette, hogy Románia új fővárosát Háromszék és Csík határán kellene felépíteni. Néhány év múlva hozzá is lehetne kezdeni az építkezéshez. Ez a vidék közel esik a Hargita magaslataihoz, jó a levegője, sok a borvíz, a fürdőhely, és... viszonylag kevés helységet kellene lerombolni... Azok is magyar községek ugyebár. így lehetne könnyűszerrel beteljesíteni Zeno Opris marosvásárhelyi főorvos próféciáját, aki a Vatra Romaneasca nevében már 1990 májusában meghirdette, hogy minél előbb meg kell szüntetni az „örökös veszélyforrást”, a székelység etnikai tömbjét...

Ennek az új román fővárosnak a felépítése a Székelyföld kellős közepén - végzetesen lezüllött gazdasági viszonyok között - beteges ábránd, de mutatja, hogy milyen elkeseredett ötleteket sugallhat a székely tömb feloldásának változatlanul dédelgetett román eszméje. Ennél jóval „olcsóbb” megoldás román tanárok, tanítók, papok, rendőrök, tisztviselők, mérnökök tömeges betelepítése. Ezeknek csak kényelmes lakást kell biztosítani, kellő összegű letelepedési segélyt és jól jövedelmező állásokat. Kitelnek ezek a „bennszülöttek” pénzéből és munkájából.

Régi módszer. A két háború közötti időkben érkeztek az első „misszionárius tanítók” - így nevezte őket a székelység - a románosítás zászlaja alatt. A huszas évek végén a székelyföldi állami iskolák a románosítás fő eszközeivé váltak, illetve, azzá kívánták tenni őket: más vidékekről idehelyezett, a magyar nyelvet egyáltalán nem ismerő tanítók románul tanították a románul elemi fokon beszélő diá18