Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Beke György: Vérvád a székelyek ellen
a titkos terv Bukarestben, amelyet a legnagyobb nyíltsággal próbálnak végrehajtani hetvenkét esztendő óta. Máskülönben újabb bécsi döntés fenyegetheti a román nemzet egységét, hiszen az 1940-es határok is döntően a néprajzi vonulatot követték. Már az 1920-as években elkezdődött egy olyan áttelepítési mozgás, amely előképe lehetne a sztálini időknek, mikor a Szovjetunióban „bűnös népeket” deportáltak a birodalom egyik sarkából a másikba. Kilódították szülőhelyükről a magyar vasutasokat, köztisztviselőket, előszeretettel helyezték át őket Besszará- biába, amelyik akkoriban Románia legelmaradottabb vidékének számított. Az indok: román környezetben gyorsabban elsajátíthatják az állam nyelvét. Ezek a magyar közalkalmazottak ott rekedtek egészen a bécsi döntésig. Eszak-Erdély visszacsatolása nélkül soha nem is térhetnek haza véglegesen Erdélybe, miként az utóbbi ötven évben ezt a sorsot szánták a magyar orvosoknak, tanároknak, mérnököknek. A nemzetközi jog mai felfogásában kimeríti ez akár a genocídium fogalmát is. Romániában azonban a „testvériség érdekeivel” emelték a hazafíság rangjára - a magyarok számára. Magyar munkástömegeket úgy kényszerítettek „vándorlásra”, hogy szülőföldjükön leszerelték a gyárakat, áttelepítették a román ókirályságba, és az alkalmazottaknak is menniük kellett a gépekkel együtt. Csupán a kisgazdák kapaszkodhattak a földjükbe, a hagyományaikba, őket sokszoros adókkal igyekeztek proletarizálni és ezzel megfosztani a szülőföldjüktől. Szigorú menetrend érvényesült a magyarság népi tömegeinek fellazításában. Kiindultak a Magyarországgal határos vidékekről, Szatmár, Bihar, Arad tájairól. (A harmincas évek végén ezeken a tájakon magyar nemzetiségű egyáltalán nem vásárolhatott ingatlant. Legfennebb, ha áttért a románok görögkeleti vallására.) Nyugati szélekről haladt a tervszerű folyamat Erdély középső tájai felé. Jellemző példa, hogy még a sajtócenzúra is ezt az „útirányt” követte. Az 1933-as vasgárdista merényletek nyomában sajtócenzúrát vezettek be az országban. Ezt hamarosan feloldották, kivéve Bihar, Temes és Kolozs megyéket. Ezekben a „határszéli” erdélyi megyékben tilos maradt a magyar helységnevek használata, míg a Székelyföldön és Brassóban újra engedélyezték. Nagyszabású tervek készültek a közép-erdélyi magyarság szétszórására. Mindezeket megszakította a második bécsi döntés, de nem sokkal 1945 után ismét felszínre kerültek a régi elképzelések. 1946 táján a hatóságok azt latolgatták, hogy a majdnem színmagyar Kolozsvárra tömegesen betelepítik az Erchegység móc lakosságát. Egyszeriben „társadalmi” ürügyet kapott a román nemzeti cél: a demokráciában a szegény hegyi lakóknak is joguk van részesülni a gazdag polgárváros előnyeiből. Akkoriban az erdélyi magyar baloldali vezetők még el tudták hárítani a veszélyt. Máig példás Kós Károly kétségbeesett küzdelme Kolozsvár megmentéséért. Egy évtizeddel később már az „egységes szocialista” országfejlesztési koncepció nyitotta meg Kolozsvár kapuit a nagy távolságokból áramló román tízezrek előtt, ugyanakkor a magyar munkások csak a törvényeket kijátszva kerülhettek be Kolozsvárra a közeli Mezőségről vagy Kalotaszegről. Ismerjük az - eddigi - végeredményt: Kolozsvár lakosságának ma csupán egyharmada magyar, és a román kizárólagosság zászlajával előre törő Vatra polgármestere, bizonyos Funar úr minden magyar betűt eltüntetne az utcákról, minden magyar iskola önállóságát felszámolná, legszívesebben minden magyart kiűzne Kolozsvár falai közül... Immár ezért is szakadt meg a magyar „népi folyosó” Eszak-Erdélyen át, Nagy- várad-Kolozsvár-Marosvásárhely nyelvi országútja. Joggal hangsúlyozta Tőkés László református püspök az Erdélyi Szövetség 1991-es egri értekezletén, az egy évvel azelőtti vásárhelyi magyar pogromra utalva: „Marosvásárhelyen meg akarták törni a gerincünket - szemléletesebben is mondhatom - Erdélynek a Brassótól Nagyváradig húzódó sávban levő gerincét”. 17
