Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve II. (Szepesi Attila: Himnusz a varjakhoz; Kántor Péter: Napló 1987-1989; Varga Imre: Ének éneke; Rakovszky Zsuzsa: Fehér-fekete; Babics Imre: Magyarok kertje)
következnek egymásra, mintegy naplószerűen, dokumentumérvénnyel is egy kapcsolat történetének elemei. A datálás és a bevallott életrajzi jelleg nem új elem Varga Imrénél már előző, Iletrajs (1989) c. könyvében is, a cím inspirációján túl megadta a dátumokat, sőt két tartalomjegyzéket közölt, s az egyik a versek időrendjét mutatta. Az Ének éneke egy szerelem története természetesen, a szakítás utáni hetek nézőpontjából. A legbanálisabb és ugyanakkor a legmegunhatatlanabb témáik egyike tehát: minden korban és mindenkit megérintő. S minden életkorban is. Minden egymásrata- lálásnak és minden szakításnak vannak racionális és metafizikus okai is, s a nagy kérdés sohasem az, ami tényekkel is magyarázható. A negyven felé haladó poéta és a tinédzserlány, akinek ez az első, testileg is igazi szerelme, néhány szép hónapot tölt el együtt, már-már jövőt is kezd tervezni, amikor a lány hirtelen szakít, s mint az egyik záróversből megtudjuk: van már új szeretője is. A magára hagyott férfi átkozódhatna is, sajnáltathatná is magát, kereshetne feledést is másoknál, de egyiket sem teszi, hanem számot vet a befejezetté váló hónapokkal a továbbmúló időben. Beemeli tehát egész életébe az adott időszakaszt, s azt olyan létepizódként értelmezi, amely fényt vet a lét egészére is. A versek lírai hőse olyan személyiség, aki a kapcsolatban nem csupán a vereséget látja meg, hanem az egészet, a boldogságfélét is folmutatót, s így magát a kapcsolatot utólag is az élet szép adományának tekintheti, s így a hiány állapota sem érték nélküli: „Ezek most hiányod mézeshetei. / Ahogy testedre naponta többször / is rávágytam, most visszabecézem / az elhagyatottakat, magamból a / másik részt.” (XXXII. Hiányod). S ennek az állapotnak van jövőtudata is: „Nem jó, ha valamiből végleg / kizáratunk. De ha elképzelem: nélküled is mi jó / lehet még!” [X Néha tényleg nyomasztó voltál (akárcsak én)] Máshol pedig: „A kiszakadás fénye hadd ragyogja / rá szép jelét. Nem lehet, hogy ezentúl már / csak kopjon s romoljon az élet.” (XXXXTV. A kiszakadás fénye). A ciklusban két arckép jelenik meg, két esendő emberé. Nem a nő vagy a férfi válik ideálissá vagy hibássá, mindegyikük összetett személyiség, még ha nemzedéknyi különbség is van köztük, s ez tapasztalatokban is, lehetőségekben is nagy különbséget sejtet. A lírai hősnek nem ez az első elhagyatottságélménye, s nem is csak a szerelemben kellett effélét átélnie, hiszen egy szlovákiai kisebbségi sorsot élt elementáris költészetté már, amikor Budapestre költözött át. Az élet sokféle korlátozottsága és veszélyeztetettsége teszi megértővé a szép pillanat iránt, ezért ír Ének énekét, s ezért zárja ezt önmaga lakás-cellába, sorsbazártságának képével szemben az eltávozotthoz intézett jókívánsággal: „Mosd le, kedves magadról a kormot, mosd le a vért, tisztulj meg tőlem, felejts el.” (LVI. Egymástól elúszó világok). (Széphalom Könyvműhely, 1991) Rakovszky Zsuzsa: Fehér-fekete Milyen jó is volna, ha a dolgok egyértelműen megítélhetnek lennének: „Egy csont-jég laboránsnő méreget / pitypangot itt, patkányt ott. Egy fehér- / fekete logika - érv-ellenérv - / őröl, s zsarol, hogy el kell döntenem: egész-igen, vagy az egészre: nem.” Rakovszky Zsuzsa harmadik kötetének nyitóverse fejeződik be így, s a döntéskényszer lebegtetett jelenideje határozza meg az egész kötet szemléletét. Hiszen a helyzet, az ember léthelyzete általában olyan, hogyha már kimondaná az egészre az igent, rögtön feltolakszanak a kételyek, ha viszont a nemet mondaná, akkor meg talán a mégis igenjei követelik a maguk jogait. Léteznek végletesnek mutatkozó, egyértelmű válaszok, de ezek soha nem végérvényesek, tézis és antitézis állandó viaskodásából csak olyan szintézis születhet, amelyben egyaránt benne van az „egész-igen” és „az egészre: nem” is. S ha az ember Közép-Európában él, mondjuk Magyarországon, a huszadik század utolsó harmadában, sok mindent megtapasztalva már az állam és a magánlét polgáraként is, civillétében értelmiségi és nő, igazi hivatását tekintve pedig költő, akkor ta94
