Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve II. (Szepesi Attila: Himnusz a varjakhoz; Kántor Péter: Napló 1987-1989; Varga Imre: Ének éneke; Rakovszky Zsuzsa: Fehér-fekete; Babics Imre: Magyarok kertje)

Ián méginkább abban a feloldhatatlan kettősségben ragadható meg helyzete, amit József Attila egy kései töredékében így fogalmazott meg: „Nem! Nem! kellene kiáltoznom / s azt suttogom: igen, igen...”. A kiáltozás amúgy is idegen Rakovszky Zsuzsától, ő inkább kijelent, közöl, elbeszél, megjeleníti az „értékszürkületet” és azt, ami azon átdereng, a „csalfa, vak remény”-t. ami nemcsak idézet-volta miatt kapott idézőjelet a versben, hiszen a harmonikus lét nemcsak Csokonai számára mutatkozott ábrándnak. S a társadalom egészét is Decline and Fali jellemzi: a szocialista tábor összeomlása bizonyítja, hogy „Nem / jött össze a többmillió fehéregérrel / végzett kísérlet, amit vasbetonnak / véltünk, mint luftballon, egyetlen csattanással / ezer darabra megy.” S több mint kérdéses, hogy kezdhető-e „Új élet” egy olyan emberiségtörténelemben, ahol „csak-élni nem lehet”. így csak a képzelet reménykedése marad: „Valahol, valami tiszta, / valami jó - különben hogy lehetne / ilyen sivár, ilyen komisz ez itt? / Ennyit lehet: valódi tengerekre / indíthatod jelképes részeid, / s viszont. A megtapasztalt mostoha / a képzeletben létrehozza édes / visszáját - bár el nem döntöd soha / minek nevezd el: emléknek? reménynek?” (Papírhajók). Mintha - lét, mintha - állapot ez: a tudat fegyelme az igeneket és nemeket is visszafogja, „Mintha lenne egy köztes állapot, / amelyben éppen elnyújtózhatok.”, s ez a költemény, a Mintha ALIGHANEM a legpoétikusabb összegzése e líra mai közlendőinek.

Bemutatkozás a Madárúton c. antológiában és azóta három karcsú kötet - mindez összesen nem tesz ki száz verset. Ez a megfontoljt szűkszavúság érlelődéssel járt együtt. Már az első kötetben akadt nagyszerű mű, a másodikban már több is, a Fehérfekete pedig egészében jelentősnek nevezhető, s gyenge verseket nem is tartalmaz. Mindössze 22 darab, de - most először - két ciklusba tagoltan. Nem a világkép, hanem a költői eszközök mássága, a megközelítés eltérő volta indokolja, hogy a címadó verssel megjelölt ciklustól elkülönüljön a Hangok. Az első ciklusban a lírai én közvetlenül mutatja magát, a Hangok darabjaiban szerepek mögé rejtőzik. A legtöbb esetben már a verscím megadja a szerep legfőbb sajátosságát (Öregasszony, Bukott diktátor, Az elhagyott lány, Kövér asszony melegben stb.), s aztán hol drámai monológ, hol drámai meditáció, hol a megadott műfajjelölés szerint ária, dal formájában ismerkedhetünk meg a szereppel, oly módon, hogy az alkotó a szereplő és/vagy a helyzet iróniája is áttűnik a művön. A „hangok” mindegyike egy léthelyzetet ad elő, s ezek nagymértékben rokonok egymással: e hangok a perifériáról szólnak, a magány, az elha- gyottság, az elesettség állapotából. Helyzetük egyszerre tragikus-szomorú és nevetséges-groteszk. Amiben különböznek, az a helyzet értékelése. Van aki az öntudatlanság állapotában éli meg balsorsát (A szép utasnő). Van, aki a holt-játék helyzetét merevítené ki, hátha még javára válik, s lehetséges a játék (Az elhagyott lány). Van, aki beletörődik a sorsába, vagy azzal, hogy „ez a szabály” (Öregasszony, Kövér asszony melegben), vagy azzal, hogy oka van vezeklésének (Jób). Van, aki csak harsogja, minő igazságtalanság történt vele (Bukott diktátor). Van, aki valamiféle igazság érvényesülésében reménykedik, s ez lehet az elpusztított föld néhány túlélőjének egyformán sanyarú sorsa (Próféta május havában), lehet a mámor szabadsága (Narkomán), a szexé (Négy sör után) vagy a bosszúvágyé (A trónfosztott királynő). S végül van, aki csak kérdez: „mi hozta létre... ezt a fekete láncreakciót, a rosszat?” (A hetedik év). Az egyes hangok mögött hús-vér sorsok vannak, hitelességük egyszerre szociológiai, lélektani és költői. Bárki találkozhatott hasonló alakokkal, mégis mindenben van valami nem szokványos, s ezt nem csupán a szövegformálás művészi ereje teszi, hanem az is, hogy ezek a szerepek, mint megannyi szerep a huszadik században, clown-szerűvé is válnak: a festék, a szerep ráég a személyiségre, s ezzel részben gazdagabbá, részben ki- fosztottabbá válhat a személyiség, és se a nevetés, se a zokogás nem egyértelmű. Ezért is lesz külön probléma az eleve elrendeltség, a sorsszerűség, a reinkarnáció, s általában az idő és az időnélküliség, a zuhanás: „Csúszik velünk is lejjebb a világ - / ki bír útjába állni?” (A hetedik év). (Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó, 1991)

95