Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Tornai József: „Hány fényes lélek tépte el magát”
vül mindezeken. Annyira, hogy a magányossága megdöbbent és részvétre késztet minden nagy misztikust. Ezért van igazunk, ha azt mondjuk: a világiélek nincs egyedül, mert a mindenség összes kis és nagy lénye-dolga köréje seregük, beleöm- lik. S ugyanúgy igazunk van, ha kijelentjük: tökéletes a magánvalósága, hiszen minden iránt közömbösnek kell lennie, hogy a nagy jaspersi „átfogó” lehessen. * * * Faust és (vagy) Hamlet. A mélypszichológia alkalmasint mást mond Goethe és Shakespeare művéről, mint általában az irodalomtörténet. Az egyéni, de mégin- kább a kollektív tudatalatti ismeretéből kiindulva, azt hiszem, drámaibbnak kell tartanunk a Faustot (csak az első részről beszélek!), mint a Hamletet. Noha művészileg a Hamlet a nagyobb; valószínűleg az emberiség legnagyobb filozófiai drámája. Ha azonban mindkettőt lefordítjuk tudatalatti szimbólumaink nyelvére, kiderül, hogy az alaptéma: a démoni uralma vagy legalábbis döntő szerepe ösztönvilágunkban, félelmetesen tárul föl a Faustban. A Hamletban is föl kell tételeznünk, hogy hőse azért töpreng, bosszút álljon vagy sem, mert nem tudhatja: apja úgynevezett szelleme nem valamelyik gonosz démon-e, aki így vinné a kárhozatba. A dán királyfi el akarja kerülni ezt a kárhozatot (az igazságosság szelleme dolgozik lelkében), ezért kutat, ellenőriz minden szálat mielőtt cselekedne. Az öreg német professzor ezzel szemben tudatosan, szántszándékkal „adja el” lelkét az ördögnek, hogy élhessen, megismerje a szerelmet és a világot. Mintha csak tudná, hogy másként nem is lehet. Vagyis a Faust azt mondja: szövetkeznünk kell a bennünk lapuló sötét erőkkel, hogy teremthessünk, növekedhessünk, „tápot adva lelki vágyainknak”. Ez sokkal mélyebb, tragikusabb leleplezése a lét és a létező természetének, mint a Hamleté, amelyben a jó és a rossz harca rejtettebb, a démoniság csupán lehetséges fenyegetés, a lélek mély rétegeinek fólbolydulása nem annyira határozott. A Hamlet így titokzatosabb, s ez nem csekély mértékben fokozza drámai erejét. Csakhogy: van-e nagyobb misztérium, mint a Sátán nyílt megjelenése lelkűnkben? S nem kell-e föltennünk a kérdést: a Gonosz okvetlenül rosszat akar, amikor fölcsiholja életerőnket és alkotókedvünket? Természetes, hogy Goethe az Osfaustra, az ősi népi mítoszra alapozva írta meg drámáját: emberi és sátáni találkozása, meg ennek szomorú következményei mélyen lenyúlnak egész civilizációnk gyökeréig. S ha van kollektív tudatalatti: a gonosz iránti vonzalom és a tőle való irtózás, sőt, menekülési vágy az. Ebből az ambivalenciából, ebből a föloldhatatlan feszültségből merítette értékeit az európai ember etikája éppúgy, mint a zenéje, irodalma és vallása. A dolgok ismeretében meg kell kérdeznünk: lehetséges-e művészet, gondolkodás, és isten-sóvárgás Faust ördögi hasonmása nélkül? * * * Hagyományos és modern nemzet-kép. Az előbbi késznek veszi, ami nincs, az utóbbi meg akar teremteni valamit, amihez persze rendelkezésére állnak bizonyos adottságok. Az egyik statikus, a másik dinamikus. A népiek, akik rendkívüli erőt képviseltek a kommunizmus elleni összefogásban és gondolkodásban, talán azért kerültek mára zavarba, mert ennek a különbségnek nem ébredtek tudatára. A bi- bói gondolatmenet semmiképpen sem mellőzhető. S ma mégsem mondjuk ki kellő hangsúllyal, hogy amilyen vonzó a demokratikus nemzet eszményi képe, olyan borzongással, sötét előérzettel töltheti el szívünket az antidemokratikusé. Nagy szavak ezek, de ha meggondoljuk, milyen megzavarodott, türelmetlen, gátlástalanul kritizáló, sértődött nép vagyunk ma, lehetetlen nem az utópikus (igenis: utó63
