Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Tornai József: „Hány fényes lélek tépte el magát”
isten párt sok országban nemzetivé válhatnak, és ilyen formán gazdasági-technikai érdekből demokratikusabb, függetlenebb államok alakulhatnak ki a helyükön. Ma már ő is, mi is örömmel láthatjuk: nem így történt. De meg kell kérdeznünk magunktól: miért cáfolt rá a valóság a realistákra? Nem is kell nagyon fellengzősnek lennünk, hogy először is azt mondjuk: a tények túlságos tisztelete vezette félre őket. Régóta úgy gondolom: a történelem semmiképpen sem csak tapasztalati tartománya a valóságnak, éppen elég azon-folüli erő is dolgozik benne. Elsősorban a jó és a rossz metafizikai szembenállása. Kettejük harcában mindig bekövetkezik a váratlan fordulat, amikor egyik vagy másik véglegesen győzni látszik. Mivel erre nem kerülhet sor, hirtelen beáll az újfajta egyensúly. így tűnnek el végtelen dölyf- fel pöffeszkedő világbirodalmak. De ha nem is megyünk ilyen messzire a misztikában, meg kell állapítanunk, hogy a történelmi-emberi események nem meghatározott sorban, irányban, s jelentőségben követik egymást. Az előzményekre alapozott futurológia csupán nagyon kis részben érvényesülhet, s akkor meg különösképpen csődöt mond, mikor lappangó erők törnek föl a fölszín alól, s szabják meg a változásokat. Sokkal szabadabban kell hát képzeletünket időnként nekiugratnunk a jövőnek, s igenis föl kell építeni utópisztikus, sőt, irracionalisztikus képeket is, ha nem akarjuk, hogy földhöz ragadt, puritán kalkulációink rászedjenek. Persze, ez már prófécia: történelem mint művészi teljesítmény. Ami azért nagyon is valóságos jelenségekből, szituációkból meríti tápanyagát. Néha a dolgok fonákja többet mond az efféle föltételezéseknek, mint a színe. Ki gondolta volna, hogy a Helsinki Szerződés, amely, úgy tűnt, csak az orosz status quót szolgálja, az emberi jogok, s az információ-áramlás elfogadása miatt alapjaiban rázza meg a birodalmat? Ki gondolta volna, hogy megjelenik egy olyan párt-főpap, aki modernizálni akar, a kommunizmust megmentendő, s éppen ez kataklizmaszerű változásaival söpri el őt magát is? Ki gondolta volna, hogy a birodalom a nyolcvanas évekre már olyan, mint egy hosszútávfutó, aki az utolsó méterekig érve föléli minden erejét és képtelen befutni a célba? A folyamat olyan irányba fordult, ahol már nem maradhattak meghatározók azok a korábban jól bevált módszerek, amelyek hatékonyságáról az összes józan realista meg volt győződve. A tanulságot mindnyájunknak le kell vonnunk. Nekem is, pedig én nem tartoztam közéjük. Igaz, hosszú ideig rendkívül szilárdnak tartottam a Lenin-Sztalin- világsikert, hiszen 1945 óta egyetlen nemzet sem tudott megszabadulni szörnyű barakkjaiból. De a 70-es évektől kezdve repedéseket vettem észre az örökkévalóságnak szánt börtönfalakon, s attól kezdve szabadon, kedvemre álmodoztam. Ha Ukrajna elszakad, ha Kelet-Németország egyesül Nyugat-Németországgal, ha az oroszok agymosott állapota véget ér... Szerencsémre és szerencsénkre ezek a vágyálmok nem is voltak álmok. * * * A relativizmus mámora. „Ha valami olyat mondanak igazságnak, ami nem felel meg az emberi természetnek, akkor azt nem kell igazságnak tartanunk”. (Konfu- cius) De ki tudja már, ma, a relativizmus mámorában, milyen valójában az emberi természet? * * * A fold szent ötlete. Rilkének igaza van a kilencedik Duinói elégiában: „Föld... a te szent ötleted a meghitt, drága halál”. Ha tudjuk már, hogy itt csak a megoldhatatlanság lehet megoldás, s éppen eleget csodálkoztunk azon, hogy - mint Jung mondja - eléggé meglepő az állítólagos teremtőnek ez az igencsak rossz világa, be61
