Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Tornai József: „Hány fényes lélek tépte el magát”
szén kérdés már az is: mennyire totális az amerikanizmus, s mennyire akarja, s főleg tudja evilági üdvösség-csábításaival elaltatni az ember metafizikai éberségét. * * * Az Én és az általános emberi. Különösnek tűnhet, pedig tény, hogy az Én közelebbi, közvetlenebb kapcsolatban áll az általános emberivel, mint az etnikaival, a nemzetivel. A nacionalizmus összes káros hatása abból ered, hogy ezt a sorrendet fólcseréli, s az egyént mindjárt a népfajához csatolja, ahelyett, hogy a valóságos helyzetnek megfelelően homo sapiensi minőségére hivatkozna, s csak aztán a nációjára. * * * A kettős látás következménye. A kettős látásnak mindenesetre megvan az a következménye, hogy az ember léte az evilágban nem kap magyarázatot: a kérdések kitolódnak az evilágit kiegészítő metafizikai síkba. * * * A tökéletesen izgató nő és férfi. Ki kell egészíteni az egymásnak megfelelés totalitásáról alkotott érvrendszert a kollektív tudatalatti Jung-féle elképzelésével, vagyis az ősképpel. Mert ha ez a nemzedékek hosszú sorának emlékeiből fölmerülő nő-, illetve férfi-archetipus kapcsolódik a külső-belső megfelelésekhez a maga kötelező erejével: a szerelem csakugyan démonikus hatalommal kényszeríti a szerelmest a párjával való azonosulásra. Bármilyen bűn vagy akadály árán is. * * * Csüggeteg szárnyaink. Furcsa sejtés-féle: nem attól vagyunk-e olyan világfájdalmasak, életuntak Magyarországon s talán a környező országokban is, mert megtörtént velünk a század legnagyobb eseménye: összeomlott a kommunista felhő- kakukkvár, s valahol a tudattalanunkban érezzük, hogy már nem következhet semmi lényeges. Egy században általában csak egy-egy rendkívüli csoda esik meg. A mienkben már kettő is bekövetkezett. Mi jöhet még? Nem azt súgják az ösztöneink: ezután már fölösleges lesz a nemzedékünk? Majd a jövő évezredben megint lesz története az újabb generációnak. Mi már csak „post festum” létezhetünk, s ez bizony eléggé lecsüggeszti szárnyainkat. * * * A regény mint életvtzió. Számomra a regény elsősorban életvízió, csak aztán pontos mondatok sokasága. Az elbeszélés, a történetek mágiája ugyanúgy megfog, mint a régi embert, aki tűz mellett vagy harcok közben a mesék fordulataiból próbálta kiolvasni szerencséjét, netán rossz sorsát. A mese, a történet alakulása azonban önmagában is megragad: a lét nyilatkoztatja ki magát benne, hiszen olyan dolgoknak a kezdetét és végét mondja el, amelyek a valóságban ismeretlenek és vég nélküliek. * * * A kettős látáshoz. A konkréttal szembeni egyidejű semmi nyilván az egyedit ma- gába-olvasztó egyetemest tárja föl. S valójában ez a válasz arra a kérdésre: melyikük létezik igazán? S a nagy titok megfejtése ilyenformán: mind a kettő van, de ezt „látni” vagy „meglátni” kell. Az mindenképpen komikus, hogy az „egyes” látású emberek elhiszik, ami velük konkrétan történik, eszükbe sem jut ennek a tüneménynek a másik oldalára gondolni. Persze, nem a „van is, nincs is” bölcsességéről van szó, hanem a kétféle létmód egymásba-játszásáról. De ettől az egyedi 58
