Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Tornai József: „Hány fényes lélek tépte el magát”
és az egyetemes (a semmi!) is relatív visszfényt kap. Az ember azonban - ha képes így látni - nem áldozata többé a mindennapokban rajta uralkodni tűnő látszatoknak. Tudja, hogy mindezek nem létezhetnek az időn kívül, illetve, hogy van valami, ami annál jobban körülveszi, minél inkább ki tud keveredni az időbeliségből. * * * Egyetlen igazi dolgom van: teremteni, termékenynek lenni. Amit mindig utáltam, ami taszított: a sivatagság, a meddőség. A termékenység magától értetődő, ki kérdezné: „minek, mi célból, miért?” Vagy: „lehet-e, nem lehet-e, még az se, hogy szabad-e?” * * * Akár a „csodálkozást” (Platon), akár a „kétségbeesést” (Kierkegaard) tartjuk a filozófia kiindulópontjának, el kell ismernünk: mindkettő arra utal, hogy a létre nincs magyarázat. Egyetlen gondolkodásnak sem szabad tehát a „spanyol viasz” fölfedezését célul tűznie. Amit tehetünk: az eddigi kísérletek mellé odatesszük a magunkét. * * * >rAz utazás” két befejező strófájához. Az egész modem irodalomban nincs ehhez fogható hitvallás a metafizikai valóság eltökélt igénye mellett. Baudelaire ténynek veszi, hogy a halál eme igény teljesedésének a síkja. Az „unalmas már a föld” föl- kiáltásban az evilági realitással való teljes leszámolás éri el végső pontját. A halál ehhez képest csakugyan méreg: extázis, kilépés az ismeretlenbe, valami egészen másba, az újba, amire a vers pátosza szerint valahogyan a sorsunknál, létünknél fogva jogunk van. Ez az ismeretlen, végtelen, ez a merőben új az, ami minden lelkes lénynek jár. Erről beszél a vallások teológiája, mindegy, hogy az égő csipkebokor kinyilatkoztatásáról, a hindu „tat tvam aszi” fölismeréséről vagy a buddhizmus kioltódásáról szól. Baudelaire kétségbeesése azonban drámaibbá teszi a helyzetet, ő már ott tart, hogy neki mindegy, „pokol vagy ég” várja a transzcendenciában, csak valóban „túlnan” legyen, ahova eljut. Immoralitásról, tehát a jó és a rossz iránti közömbösségről volna szó? Vagy arról, hogy ezen a szinten már értelmetlen ez a két kategória; pontosabban, hogy éppen metafizikailag értelmezhető-e még a lét megosztottsága olyasféle sarkított kettősségre, amilyen jó és a rossz, a szép és a csúf, a fold és ég meg a többi? A vers erre nem ad, nem adhat választ. Azt azonban lehetővé teszi, hogy elgondoljunk egy olyan kozmoszt, ahol evilági látásmódunk tökéletesen érvénytelen. * * * A Nyugat kulturális nihilje. Most már évek óta élve abban a kulturális nihilben, amely nyugatról áramlik a tömegtájékoztatás eszközein át, döbbenten kérdezem: hogy-hogy a külföldön megtelepedett magyar értelmiségiek nem figyelmeztettek erre a pokolra, amelyben nincs lehetőség a választásra, menekülésre, legföljebb kis sündisznóállások egyéni vagy csoportos fölépítésére? Hallgatásuk a Szovjetből negyvenötben hazatérő kommunista írókat, filozófusokat juttatja eszembe: ők is gondosan eltitkolták, hova jutott a forradalom néhány évtized alatt, milyen rabszolgarendszer és rettegés váltotta föl az első évek reményeit a volt Oroszországban. Amerikában vagy Nyugaton élő, netán visszatért honfitársaink is szándékosan lepleznék tapasztalataikat? Nem hiszem. Inkább arra gondolok: ők is úgy gondolkodtak, mint mi itthon: a politikai, gazdasági technikák megújulását tartották fontosnak, tehát azt, ami ott kitűnően működik, s abban bíztak, a hazai kultúra 59
