Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 9. szám - Vannak-e még partok és csillagok? - Lengyel András: Sem part, sem csillagok

„Tehát a gondolkodás minden mi méltóságunk. [...] Munkálkodjunk hát a jó gondolkodás érdekében: ez az erkölcs alapelve.”

Ma már azonban, ha nem is okosabbak, Pascalnál is szkeptikusabbak vagyunk; ma már tudjuk - mert igen keményen megtanított rá a történelem -, hogy ez is csak üres remény. Könnyű kimondani: „gondolkodj helyesen”, de helyesen gondolkodni talán nem is lehet; az ész megcsúfoltatott. A helyes gondolkodás, mint általánosan érvényesülő' elv logikai utópia; gondolkodásunk érvényessége mindig csak körülhatárolt rész-területeken mutatható ki. „Egész világ nem a mi birtokunk”, s amikor a ráció az egészet kívánja birtokba venni, abból mindig baj lesz. Nem a ráció diadalmaskodik, hanem éppen az az irracionális valami, amit a ráció nem képes megragadni, értelmezni, „kezelni”. Ma, aligha véletlenül, a posztracionalizmus idejét éljük; a ráció értéke - a szellemi élet legtöbb területén - alászál- lott, csak scientista eszköznek ismertetik el. A 20. század bizonyos értelemben az észben való csalódás százada - s százada a nagy kiábrándulásnak és illúzióvesztésnek. Ez a kiábrándulás természetesen nem a gondolat puszta önkénye; keserű történelmi tapasztalatok - pl. a náci-európai Auschwitz, a bolsevik-ázsiai Gulag s a „szabad”-amerikai Hirosima traumája - állnak mögötte. Magam - bármily „korszerűtlen” is ez - mégis óvnék az ész, a ráció felfüggesztésétől, vagy nagyon kicsi, eszköz-szerepre kényszerítésétől. Az ész ma is, s alighanem mindörökre, a legmagasabbrendű, speciálisan emberi lehetőségünk, s egyben a legfőbb eszköz, ami rendelkezésünkre áll; lemondani róla tehát nemcsak pazarlás volna, de öncsonkítás, lehetőségfblszámolás is. De - s ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni - tudni kell, mire jó a ráció, s hol vannak határai, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ember nem egyszerűen kétlábon járó steril ráció. Több is, kevesebb is.

Mindez persze, így előadva csupán merő általánosság, vagy talán még rosszabb. Pragmatikusan szinte semmit nem lehet vele kezdeni. De talán ennyi is sejteti, a nagy teleologikus tételezések az emberi lét értelméről, céljáról stb. valójában üres absztrakciók. S ha többnek, gyakorlatban alkalmazandó elvnek tekintjük őket, keservesen csalódni fogunk; vér, szenny és szenvedés támad mindebből. Az egész embernek: a vágyó-fájó, érző-gondolkodó embernek kell reagálnia az életre, de nem hihetjük, hogy a problémák globális birtokba vétele lehetséges. Bizonyos ezoterikus szellemi területeken (pl. költészet, filozófia, vallások) törekedhetünk erre, s talán kell is törekednünk, de mindennapi körülményeink alakításában e törekvést nem érvényesíthetjük. Létünk egyik - sajátosságunkká váló - nagy ellentmondása éppen ez a kettősség, ez a tudathasadás. Úgy vélem, az emberi élet ideáltípusát azok testesítik meg, akik egyensúlyban tudják tartani e kettősséget, a Goethe- és Thomas Mann-típus. Bennük a művész a spirituális teljességre tört, s a művészet segítségével a kimondhatatlant, az elérhetetlent igyekeztek artikulálni, a mindennapi élet ügyeiben azonban meglehetősen „gyakorlatias”, „földön járó” emberekként jártak el. Ez a gyakorlat természetesen nem egyezik a romantikus művészképben jelentkező költő-ideállal, s különösen nem a korhely, bohém, önsorsrontó magyar művész-képpel, vagy ellentétével, a nemzetét vezérlő váteszével. De alighanem az emberi lehetőségek természete leginkább mégis e kettősségben adható meg. A spirituális-egzisztenciális érzékenység, s az élet külső körülményeit, s az emberi kapcsolatokat kezelni tudó gyakorlatiasság - a legtöbb, amit elérhetünk.

Határoltságokban élünk, s tudnunk kell, mikor, s hol kell ezeket tudomásulvenni, ezekhez „alkalmazkodni”, s mikor, s hol kell ezeket a határokat feszegetni. Spirituális igényeinket pl. nem lehet „normálisan” átvinni a politika szférájába, s a politikai praxist sem lehet, legalábbis normálisan, az emberi kapcsolatok szférájára „ráültetni”. S vice versa.

44