Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8. szám - Tóth Pál Péter: Magyar szociográfia a Vajdaságban (1918-1941)
egyetlen szinten sem tudta az iskoláztatásnak azt a hagyományát megteremteni, amit Erdélyben és Felvidéken biztosítani tudtak. Feltételezhetően ennek is szerepe volt abban, hogy e térség értelmisége kisebb helyi kötődéssel, hagyománnyal rendelkezett. A fentiek következtében nem könnyű a Kalangyában és a. Hídban megjelent szociográfiai írások kiválasztása. Ugyanis a vizsgálat körébe eső írások közös jellegzetessége, hogy ezeket, vagy ezek nagyrészét történeti, ezen belül társadalomtörténeti, politikatörténeti, részben helytörténeti, illetve demográfiai, gazdasági, földrajzi vagy néprajzi jellegű írásoknak (dokumentumoknak) is minősíthetjük. Ennek következtében nem egyszerű ezeket a közleményeket egyértelműen a tényfeltáró irodalom közé sorolni. E közlemények ugyanis sokkal inkább a magára hagyatottságból kitömi akaró, e tájban élő magyarság múltját és új jelenét dokumentáló (esetenként nem is túlságosan jól megírt) dolgozatok, mint irodalmi szociográfiák. Nem lehet tehát ezeket a közleményeket kiforrott, tudatosan vállalt kutatómunkára támaszkodó, szociológiai hitelességű, a leírás, a beszámolás szintje fölé emelkedő, a múlt vagy a jelenbeli valóságfeltárás igényével készült, a feltárt adatokon túl valami általánosabbat is megláttatni szándékozó írásoknak nevezni. Sokkal inkább az adott állapotot leíró, rögzítő, dokumentáló írások ezek, mint irodalmi értékű szociográfiai művek. A vizsgálat alapján azonban joggal megállapítható, hogy folyóiratokban a gyökértelenséggel, az idegen minták átvételével szemben megjelent hosszabb-rövidebb valóságfeltáró, szociográfiai ihletéssel megírt írásokat a megismertetés, az erőgyűjtés és a megmaradás igénye hatotta át. Annak okát, hogy irodalmi értékű szociográfiai munkák a Vajdaságban nem születtek, mindenekelőtt a korábbi hagyományok elégtelenségében(13), az ilyen indíttatású, felkészültségű személyek hiányában, s mindezek mellett abban ragadhatjuk meg, hogy mindarról, amiről ezeknek a lényegében meg nem írtnak minősíthető tényfeltáró, szociográfiai írásoknak szólniuk kellett volna; azaz a rezsim- , az impériumváltás drasztikus valóságáról, a kisebbségbe süllyedésről vagy a kisebbségi helyzetbe szorítottságról és az új államkeretbe rekedt magyar közösség egészét és külön egyes egyedeit is sújtó társadalmi, gazdasági, politikai, pszichológiai, kulturális hatásról nem írhattak. Lényegében ugyanez vonatkozik mindazokra az országos és helyi szintű törvényes és törvénytelen rendelkezések, intézkedések sorára is, amelyek a mindennapi élet szintjén a cselekvő akaratot béklyóba kötötték. A formálódó tényfeltáró, szociográfiai irodalom vajdasági lehetőségeit - a fentiek mellett - befolyásolta, sőt meghatározta az is, hogy hatalmi-politikai okok következtében a magyarországi példa egyrészt nem jelenthetett követésre „méltó” mintát, másrészt pedig - éppen a kisebbségekkel kapcsolatos politika mindennapi gyarkorlata következtében - a Délvidéken is megindult falumunka és a saját szűkkörű lehetőségei között mozgó szociográfiai próbálkozások nem kapcsolódhattak be a hasonló indíttatású magyarországi folyamatokba. Vajdaságban is a lét vagy a nem lét, a megmaradás kérdése forgott kockán, de nem úgy, s nem abban az összefüggésben, mint az Alföld parasztsága, vagy a dunántúli nagybirtokok cselédsége esetében. E vidéken ugyanis nem az itt élő magyarság egzisztenciális léte jelentette a legnagyobb problémát, s lényegében nem az éhség kényszere szorította a .vajdasági’ embert és az értük felelősséget vállalókat még akkor sem, ha itt is éltek szegények, s ha a végrehajtott földosztás az itt élő magyarságot diszkriminatív módon érintette. E táj magyarsága ugyanis - a többi utódállamokban élő sorstársaikkal együtt - mindenekelőtt nemzeti létében, nemzeti tudatának megtartásában, magyarságának megőrzésében volt veszélyeztetve. Az itt élők megnyomorítottsága és kisemmizettsége tehát alapvetően más típusú volt, mint a Magyarországon élőké, s itt a Vajdaságban ezeknek a más 57
