Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 8. szám - Kabdebó Tamás: Zarándokút (novella)

nagyobb, mint egy medve barlangja -se vályogkalyibák ereszei alatt fészkel­tek a kétszárnyú fecskék. A Siratófalat három hitbuzgó támasztotta meg egy pajeszos kisgyerek, fölül balra arab mecset ormán muzulmán őrszem sétált, és a háttérben, az óváros bejáratánál egy szakasz katonafiú és katonalány amerikai rágógumin kérőd­zőit. „A hangulat” - szólt a bájos atlanti lány -, „kicsit sem puskaporosabb, mint Belfastban, s ráadásul még melegen süt a nap, az építészet pedig feled­hetetlenül gyönyörű.” Aztán keresztbe-kasul járták az óvárost. A kósernegyed­be a nők éppen csak beszagoltak, mert nadrágot viselvén belépéssel kockára tehették volna biztonságukat, az arab negyedben vettek néhány fülbevalót, s az örménynegyedet hermetikusan el akarták zárni eló'ttük. Akkor Tariménes örménynek vallotta magát, mármint származásra nézve, s mikor nevét kér­dezték Jeszeján-nak - mondta magát, így tárt karok és templomok nyíltak meg előtte és társasága előtt, honnan lekoptak az öreg nénik, de odacsatlako­zott Lívia, egy olasz biológusnő. A jeruzsálemi örmény bazilika - a város ti­zennyolc örmény templomából a legősibb, legnagyobb és legszebb - valami nagy-nagy ortodox-örmény-katolikus ünnepre készülődött, egy pátriárka név­napjára, amit Tariménes azóta elfelejtett -, mert mindenütt égtek a gyertyák, nem zsúfoltan, csupán tömötten, a Szent Szűz oltárát virágerdő borította, bo- uganvilla és hibiszkusz vált ki szépségével, és az ősi, negyedik századi fekete ikon alatt egy szál orchidea hajladozott, az apró ablakokat pedig megtisztítot­ták, hogy beáradjon a napsugár, és a Föltámadás freskóját misztikus fénnyel ölelje körül. „Szeretném látni az Istent”, szólt hirtelenül az orvosnő, mire Ta­riménes: „Mi sem egyszerűbb. Nézzél a férjedre” - az ateista férj mosolygott - „Isten ugyanis saját képére és hasonlóságára teremtette az embert”. „Ezért a pénzért a tükörbe is nézhetek” - mondta a nagytudományú hölgy és nem élcelődésképpen, mire férje megjegyezte: „Inkább nézzél rám”. Hm, igen, igen, morfondírozott csendben Tariménes, magunkban hordozzuk az Istent, de olykor-olykor száműzzük, mert rendesnek, jónak lenni nehéz, fo­lyamatosan pedig kész lehetetlenség. „És Jézus Krisztus, az Istenember?”, kérdezte az atlanti lány, ki gondolat­olvasó volt, mint a szibillák, szép, mint a sellők, és ijedős, mint egy szarvas­tehén. A válasz Galilea. Isten igen gyakran oktondi módon cselekszik - gondolta Tariménes - aki nem áldozta volna fel a saját fiát, még három napra sem, még annak biztos tudatában sem, hogy az föltámad, de Isten útjai kiszámíthatat­lanok, malmai lassan őrölnek, és a szegény ember szándékát boldogan bírja. Elég az hozzá, Isten pontosan tudta, hol végeztesse el Fia neveltetését, mert Galilea a világ lelki tengelye, s közepén a Genezáreti tó a legcsodálatosabb lá­tomás, amit Tariménes és Daina, az atlanti lány, életükben láttak. Persze, útközben, ott van Jerikó, amelynek falait az emlékezetes kürtszó óta sem reparáltak igazán, főutcáján kecskék legelésznek, határában egy ha­sas teve aznap adott életet két, fejenként egypupú kis tevének, amikor Daina arra járt. És ott Megidó, az egykori és a Biblia szerint majdani Armageddon, egyelőre archeológiái múzeum, kívül és belül, amolyan mini-Massada, héte­zer év kultúrájával rétegeiben. Tőszomszédságában egy szorgos kibuc, kik ezüstékszer-gyártásra specializálódtak, Tariménes lányainak majdani örö­mére, kik a vásárolt becséknek birtokosai lesznek. A sok magyar zarándok 47

Next

/
Oldalképek
Tartalom