Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8. szám - Németh László: Nappali álmok (regényrészletek) - Közzéteszi: Németh Ágnes
szóra adtak ki, néhány odvas fűzfa volt az enyém a teniszpálya mögött, s a Városligetből egy eldugott zugocska a földalatti vasút s a tó közt, ahova akkoriban órák hosszat nem tévedt senki sem. Mint ahogy egy színpadon is csak a díszletek változnak, a deszkák területe ugyanaz marad, úgy látszik én is világra hoztam magamnak egy belső színpad méretet, amelynél szűkebb téren feszélyezve éreztem magam, viszont minden természetet, mely ezen a téren kívül esett, láthatatlan falakkal rekesztettem ki, mint fölösleget. Makacsul ragaszkodtam a megszokott helyhez, még akkor is ha később jobb kínálkozott. Toldy Ferenc utcai lakásunkba ősszel költöztünk, s télen csak az alsó udvarra engedtek ki, úgyhogy odahonosodtam az udvar összelapátolt hóhegyeire; de tavasszal, amikor fönn virágjában állt a kert, én még mindig lenn ténferegtem a meredek falak közt a nyirkos udvaron, s csak későn csaltak fel, elköltözésünk előtt a felső kert képzelet-mozdító lépcsőzetes föld teraszai. Szilason, ahol legutóbb és legtovább játszottam színjátékaim, az a tér, melyen föl-lejártam, szónokoltam, csapkodtam, szinte szemmel láthatólag színpaddá vált; annyit tapostam a lucernát, hogy elsatnyult, kiveszett, a föld kemény poronddá döngölődött, kerek színpaddá, melyet egyfelől a málnabokrok bozótja, más oldalról pedig egy-egy göcsörtös régi fa díszlete zárt körül[3]. Rokonaim is úgy tekintették ezt a kis tisztást a mohos istállók mögött, mint az én porondomat, melyet álmaim verítékével szereztem meg; s néma tiszteletből a furcsa elzárkózó fiú iránt nem vetettek oda semmit, sőt nagyanyám még évek múlva is mosolyogva figyelmeztetett, ha egyszer-egyszer hazavetődtem, hogy megvan ám még a helyed az almafa alatt. Azonban ha ezeket a kis színpadokat láthatatlan falak rekesztették is ki a környező világból, ez az álomvilág sosem fűződhetett!?) le teljesen az igaziból, sőt inkább egy magasabb fajta feldolgozóhelyévé vált mindazoknak a benyomásoknak, melyek életemnek abban a korszakában s azon a helyen felém áramoltak. Nem az őrültek elzárkózása volt ez, akik lehúzzák lelkűk redőnyeit s szabadon engedik a házban szorultak bacchanáliáját, inkább a költőké, akik mint éhes rablók járnak a világ látomásai közt, s csak azért zárkóznak el, hogy a rabolt kincseket újra földolgozzák: a természetes összefüggéseket megbontják, s az ellesett dolgokat új összefüggésekben táncoltatják a szemük előtt. Az a színpad, melyen teremtményeimet ágáltattam, mint tér otthonosságával élesen elvált ugyan a környező tértől, de nem volt idegen tőle, sőt az egész vidék hangulatát magába szippantotta; úgy hogy ha nem léphettem ki a magam vonta körből, e körbe az egész táj odabűvö- ló'dött, s ezen a darabka felfokozott jelképes természeten át mindig új, realisztikus elemek is szívódtak álmaimba. Aligai nyaram alatt például hatalmas gátak, egyiptomi építmények, hajóhadak, csatornázások, víz alá nyomott hadseregek foglalkoztatták a hőst, aki a pottendorfi fűzfák odvaiba bújva középkori lovagvárak tornyaiból nézett alá s egy interregnum közepén találta magát, ahol minden vár minden várral háborút visel, viszont a várudvarokban változatos tornák folytak (emlékezésül a közeli teniszpályára, ahol én is elég ügyesnek mutatkoztam), persze nem tenisz, hanem valami hősi labdajáték, melyet hatalmas ütőkkel, lóháton vívtak. Nem állítom, hogy valami különös pantheisztikus természetérzék lett volna bennem, de képzeletem mégsem táncolt egészen a levegőben, szüksége volt a környezet ürügyére, s bár szétrángatta, fantasztikussá varázsolta, megrögzött hajlamaihoz idomította azt a darab valóságot, amelyben megfészkelt, mégis csak alkalmazkodott hozzá, a különböző tájakból új lelki tájakat varázsolt elő, s ha a környező miliőktől idővel el is szakadt, e lelki tájak beleolvadtak a következőbe, s a [3] Homályból homályba 81. oldal 34
