Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8. szám - Németh László: Nappali álmok (regényrészletek) - Közzéteszi: Németh Ágnes
végén oly szegényes, egyhangú szögletből is, mint az a folt tér a szilasi istállók mögött, egy rendkívül változatos, millió epizódra zugot nyújtó lelki tájon tévedhetett át. Éppen így volt ez az emberekkel és helyzetekkel is. Apám tanár ember volt, többször áthelyezték, elég sűrűn költözködtünk, nyáron falusi rokonainknál voltunk vagy a világot jártuk; már mint elemista a nagy diákok tanulmányi kirándulásán vettem részt, láttam a Felvidéket, az Aldunát, három nyaramat Ausztriában töltöttem, a háború kitörése Velencéből zavart vissza, szüleim rokonai, ismerősei közt mindenféle társadalmi osztály képviselve volt, s az iskolában megint egy egészen új, szokatlan miliőbe kapcsolódtam; s bár én szigorú, nevelésem miatt e sokféle tarka embercsoportok egyikében sem melegedhettem meg, helyzeteink is oly gyorsan illantak, hogy jóformán csak a hálószobánk, szüleim nehéz diófa ágya s köztük az én helyem volt az, ami mint valami állandóság úszott e változó helyzetek közt. Álmaimnak ez az egész hatalmas embertömeg, sokféle szituáció mind rendelkezésére állt; képzelődésemnek megvolt a reális ballasztja, mely valóban világ volt a világ helyett, mely nemcsak azzal fogott meg, hogy önbecsülésemet korlátlan mértékben elégítette ki, hanem színeinek nagyobb változatosságával is versenyre tudott kellni az adott környezettel. Almaimnak ez a beolvasztó képessége volt az oka, hogy hőskorom olyan messze túlnyúlt a gyermekkoron, be ifjúságomba s még akkor is tartani tudta magát, amikor a valóság és az élet unszolásai szinte állandó lelkiismeretfurdalással kísérték ezeknek a tilos, egyre tilosabb álmoknak a gyönyörét. Ha ezek az akart hallucinációk elszigeteltek, színtelenek maradnak, nem kapcsolódnak egymásba s nem gyökereznek oly mélyen a valóságba, könnyebb lett volna kitépni őket. A felnőtt emberrel is megtörténik, hogy egy-egy üres percében átveti magát a valóság kényszerű korlátain, s vágya nyomán elcsatangol a lehetőségekben; de ha másodszor is elébe téved az a helyzet, melynek színe-vére annak a tétova pillanatnak a hangulata volt, fakónak, ostobának találja s szégyelli magát érte. Ezek a gyermekkori álmok azonban a maguk módján következetesebbek voltak, mint az élet, s ha nem is reálisabbak, de realitásban foltétlen gazdagabbak s elég ellenálló héjat képeztek az irreális gyönyör körül, amely képzelet cselekedeteknek volt édes, de jogtalan jutalma. Olvasmányaim is jóformán teljesen ennek a belső éposznak a szolgálatában álltak. Igen korán hozzáfértem a könyvekhez s válogatás nélkül faltam, ami elém került. Azonban a könyvekkel is úgy voltam mint a környezetemmel; nem azért olvastam őket, hogy beléjük illeszkedjem, hanem hogy kifosszam. Egy-egy különös helyzet, érdekes fogás, alak jobban megragadt mint az egész könyv. Elsősorban azok a könyvek érdekeltek, amelyek époszom távoli átírásai voltak: történelmi regények, történelmi kézikönyvek, Jókai, Napóleon életrajza, de az érzékeny szerelmi regények is, és sokszor azok a könyvek, melyekben fölfedezésekről, váratlan technikai fogásokról volt szó, mint Verne. Nem szerettem a mesét, mert a mese hazugság, s én nem tekintettem az én époszomat teljes hazugságnak, inkább valami virtuális valóságnak, amely megtörténhet s valahogy meg is fog történni; az indián történetekből is csak az erdők hangulatát, az ügyes megközelítéseket, rajtaütéseket fogadtam el; nagyon távoli volt a miliőjük s túlságosan szűk érdekűek a hőstettek, én mindig országokért hadakoztam, egy vándor karaván megmentése csak később vált már érdemes cselekedetté, amikor egy kastély kisasszonya szökött az ekhós szekéren s az époszban az idillek is megkapták a maguk kellemes zugocskáit. Ez a vonzódás a valószerű és aránylag közeleső eseményekhez azonban nem azt jelentette, hogy olvasmányaimat bemásoltam az époszomba; aminthogy az ismerőseim fejébe sem nyomtam csákót, s a hős apja sem volt azonos az én apámmal, akit különben nagyon szerettem. Ilyenféle összeköttetésem nem volt 35
