Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Tarján Tamás: Kakasülő (Három kecskeméti előadásról)
üstökű Robin pajtás mint apa, és a vörös hajú, kortalan Theseus-Oberon, mint fiú: érdekes kettős! Patassy Tibor nagyon jó Puck a bölcs, szemlélődő szomorúságában, melynek van célja (a tündérkirály szolgálata), és Epres Attila is érett, jó színészként mutatkozik be Kecskeméten, az uralkodó mélabús, dühödt, iránytalan szomorúságával. Mert ez a kettős-egy nem ember-ember nem Titániáért, nem Hip- polytáért, nem a váltott gyermekért, nem a négy ifjú szerelmesért szomorú, hanem önmagáért. Mi okból? Csak. Ez csöppet sem komolytalan indok. A nagy ötletringlispilbe a mesterembereket alakítók nemigen szálltak be. Fekete Tibor (Gyalu), a lehető leghagyományosabb alakteremtő színjátszásnak követelt ki helyet, Matus György (Vackor) az össze-vissza facsart és toldott szöveggel is inkább a szolid abszurditást képviselte, Vitéz László mint Zuboly a dolog (a sza- márráválás és a visszaváltozás) lélektanát kereste. Ahogy az utóbbi „feltámadása” után egy fölborult széken vízszintesen - fekve - ül, az az egész előadás nem halványuló címere lehetne. Aki álmában (?) szamárként?) tündérkirálynét(?) hágott(?), ébredéskor új világszerkezetet fog találni. Ebből a fekveülésből valahogy ki is kellett hozni - ebbe a mi földi életünkbe vissza kellene hozni - Zuboly takácsot. De mert a két másodperces öt másodperces már megvolt, Dan Micut a következőre felfutóban az már nem izgatja, mi van a lesz előtt az épp volttal. Vitéz László egyszerűen kénytelen helyrerakni a széket, holott ez lehetetlen, és önmagát sem rakja helyre. A szerelmesek rosszak, Kovács Gyula - megint részint női szerepben, mivel a mesterek közül Dudás öltözhet hölgynek - jó, Bencze Ilona bizonytalankodó. Kire így, kire úgy hat az ötletözön. Ambrus Asma (Heléna) tudja, hogy a rutint nem lehet elsöpörni; Borbáth Ottilia (Hippolyta) azt, hogy olykor a rutint is kár elővenni. A Szentivánéji álom végén a látottaktól-hallottaktól kótyagos fejjel kellene némi összefoglalást megfogalmaznom a kecskeméti évadról. Persze ez lehetetlen, hiszen nem láttam Galambos Erzsit a Helló Dollyban, nem láttam A kőszívű ember fiait, nem lehettem ott Radó Vilmos .jutalomjátékán”, az „örökös direktor” gálaestjén. Egyelőre, a Szentivánéji után az jut eszembe - mondom, nem az összegzés igényével -, hogy mintha Kecskemét 1991/92-es, vonzóan változatos évadában a testőrnek öltözött Orbánná szemére bájvirág levét cseppentenék... 1992. március 21. 75
