Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Lengyel András: Gnózis és utópia (A naplóíró Sinkó Ervin)
párizsi följegyzésében ennek a megrendülésnek adott hangot: „Nem egyszer gondoltam rá Moszkvában, hogy ezt vagy azt most mindjárt fel kellene jegyeznem, de épp a legfontosabb dolgokat nem mertem ott papírra vetni még az íróasztalfiókomban őrzött napló papírjára sem. S ez a tény karakterisztikus az atmoszférára, melyben az első pör — a Sinovjev—Kamenev pör óta — [...] éltünk egész addig a napig, egészen a múlt hónap 14-éig, mikor végre vonatra ültünk, hogy elhagyjuk S. S. S. R.-t. S a szabadulás, a megkönnyebbülés érzésével léptük át a határát annak a Szovjet-Oroszországnak, melynek a létét, fejlődését, megvédését és győzelmét [. . .] a legszemélyesebb ügyünknek, a mi ügyünknek, eszünk és szívünk ügyének érezzük.” (350.). Sinkó persze nem lett volna az, aki volt, ha e paradox érzését, a ragaszkodást a vállalt eszményhez, s az alóla való fölszabadulási érzés ellentétét gyorsan és könnyen egyszerűsítette volna le. Változatlanul védeni próbálta, önmaga ellenében is, a Szovjetunió történelemi szerepébe vetett hitét. Győzködte magát, hogy csak a Szovjetunió a fasizmus egyetlen reális ellensúlya. De töprengéseiből s az események menetéből mind inkább a kudarc élménye rajzolódott ki. Július 8-án már leírta, a „proletárdiktatúra jelszavának egykori varázsát halálosan lerontotta mindaz, ami Oroszországban az utolsó években történt”. Majd még ezt az ítéletét is kiterjesztette: „Ez a szörnyű: ami 1917 október óta történt tönkretette a bizalmat, s nevetséges mindebben csak Stalin művét látni. . . fájdalom többről van szó.” (369.) Július 22-én pedig ismét kudarcélményét rögzítette: „bárhogy végződnek az orosz belső küzdelmek, a forradalom morálisan csatát vesztett ott. ..” (373.) Ő, aki az élet szociológiai dimenzióit nemigen vette figyelembe, utópiája kudarcát érezve kénytelen volt kimondani, e téren is teljes a kudarc. A készülő 2. világháború esélyeit mérlegelve „bevallotta”, előre fél a győztesektől, „akik nem lesznek jobbak, mint voltak 1919-ben. De Oroszország? Ha békében nem képes boldogságot, jólétet, elemi szabadság- jogokat biztosítani, elérni oda, hogy léte veszélyeztetése nélkül szabadabb feltételeket adjon a polgárainak, mint a fasiszta államok — mit reméljek egy háborútól? Azt, hogy egy győzelem megszabadítja a fegyverkezés és a benső hadiállapot kényszerétől? 19-ben ezt reméltük, de ma! Egy győzelem a fegyverkezés szükségének megnövekedését és nem csökkenését eredményezi: biztosítani kell »a győzelmet« a legyőzöttekkel szemben s. i. t.» (377.) Kemény s elsősorban önkritikus szavak ezek, de a bennük megfogalmazódó jóslat, ma már tudjuk, nem volt túlzott. A Szovjetunió világháborús győzelme révén sem tudott emberibb viszonyokat teremteni, sőt saját félázsiai viszonyait bizonyos mértékig még ki is terjesztette. Fegyverei „világrendszert” kreáltak. Sinkó tehát a kudarcot jól látta; kritikáját akár profetikusnak is tekinthetnénk. Kritikája, a sztálinizmussal való szakítása mégis sajátos karakterű maradt. Útja nem volt azonos sem a „bolsevizmust” kezdettől fogva elutasítók (pl. egy Max Weber vagy egy Jászi Oszkár) útjával, sem a nagy kiábrándulok, egy Koestler vagy Orvell útjával. Max Weber már 1920-ban azt írta egykori tanítványának, a népbiztossá lett Lukács Györgynek: „Abszolút meg vagyok győződve, hogy ezeknek a kísérleteknek [ti. a bolsevik kísérleteknek — L. A.] csak egy következménye lehet és lesz: diszkreditálni a szocializmus ügyét a következő száz évre.” (Georg Lukács: Selected Correspondence: 1902—1920. New York, 1986. 281.) Jászi Oszkár pedig ugyancsak 1920-ban úgy látta: „Az orosz bolsevizmus elméletileg őrület, politikailag esztelen- ség, erkölcsileg kriminalitás. Az ő kommunizmusuk lázálom, politikájuk a legrosszabb militarizmus új életre keltése, moráljuk erőszak és szolgaság: még a kapitalizmusnál is sokkal hitványabb.” (Jászi Oszkár Válogatott levelei. Bp. 1991. 243.) Ezek a vélemények természetesen sokban rokonok a már kiábrándult Sinkó véleményével. De Weber és Jászi kritikája mégis merőben más képletet mutat, ők nem az utópia jegyében alakították ki véleményüket. Ők eleve a demokratizálódásra, tehát hangsúlyosan a szociológiai-politikai szférára (illetve annak folyamatszerű változtatására) helyezték megközelítésüket. Világlátásuk nem gnosztikus jellegű volt, a jövő felé vezető utat nem utópiával, hanem racionális elemzéssel igyekeztek megtalálni. Határoltságuk tudatában voltak, a lehetőségek korlátozottságával mint realitással számoltak. Koestler és Orvell pedig konzekvens volt a szakításban; föladván kommunista elképzeléseiket, a gnosztikus életérzést és világértelmezést is 48
