Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Lengyel András: Gnózis és utópia (A naplóíró Sinkó Ervin)
föladták. Pragmatizálódtak, sőt antiutópistákká lettek; amiben addig hittek, annak lettek kiméletlen kritikusai. Sinkó Ervin azonban minden újabb csalódása ellenére megmaradt egy gnosztikus életérzés és világértelmezés keretében, s attitűdje lényege egyféle „nyitva- hagyottságban” jelölhető meg. Jellemzője változatlanul az utópiák akarása és a megvalósuló utópiák keltette kételyek közötti ingadozás, egy tartós hezitálás maradt. Élete egyik mélypontján, 1939. augusztus 31-én ezt szinte szimptomatikus formában is megfogalmazta: „Életem utolsó húsz éve úgy telt el, hogy mindennek ellenére a legfelsőbb földi morális kategóriát a bolsevizmus képviselte — most vége, véglegesen vége. Szegényebb vagyok, mint valaha is voltam — de másrészt szabad, mintha most lépnék csak a világba. Mit fogok találni, mit fogok hozni? [...] És a kérdések tömegében legfontosabb: minek a csődjénél asszisztálok, egy politika vagy a marxizmus csődje-e az, ami bekövetkezett?” (384.) Útja, tudjuk, ezt követően sem volt egyenes. A háborúban, mely valóban bekövetkezett, Jugoszláviában, partizánok között élt, s Tito antisztálinista — de Sztálin praxisának igen sok elemét továbbvivő — kommunizmusának híve, majd rezignált elfogadója lett. Pályája legnyugodtabb jugoszláviai szakaszában is megmaradt reménykedve kétkedőnek. A radikális és visszavonhatatlan szakításig soha sem jutott el. Ez nem olyan régen még mentségnek számított, kételyeit ellensúlyozó elkötelezettségnek, ma inkább kudarcának látszik. Bizonyos, a „létező szocializmus” egész kelet-európai valóságának szociológiai dimenzióját, gazdasági kudarchoz vezető belső önellentmondásait Sinkó nem igazán értette: ez igazában valószínűleg nem is érdekelte. Ebben, e „kemény” szféra jelentőségének föl nem ismerésében tehát, mint oly sokan, ő is elmarasztalható. A gnózis a szociologikum iránt érzéketlen. Egyféle, bírálva legitimáló szerepe tehát Sinkó Ervinnek is mindenképpen volt (akárcsak egykori mesterének, a tőle egyébként szinte minden másban különböző Lukács Györgynek). Az utópikusán létrehozott és fönntartott hatalomnak azonban nem lett sem „kreatív” technikusa, sem kiszolgáló bürokratája. író volt: olyan, amilyen, de mindenképpen író. Egy hitelesen csak szenvedéstörténetként leírható 20. századi „üdvtörténet” megélője. S amit átélt, azt — volt hozzá őszintesége és ami majdnem ugyanaz, bátorsága — meg is írta. Művei java mellette bizonyít. Talán legfontosabb müve, a moszkvai naplói — s az azokban leíratlan félelmei — alapján írt Egy regény regénye az önmaga ellentétébe forduló, a reményt hazugságok szorongató rendszerévé változtató utópia végzetes metamorfózisának regénye. A vágy, amely e folyamatot elindította, a maga tisztaságában, ám kudarc felé való mozgásában jelenik meg benne; a kudarc pedig a maga valódi motívumait elrejtő, már-már kikerülhetetlen „piszkosságában”. Már egyik moszkvai naplójegyzetében elismerte (303): 5 csak várom, hogy majd kinyílik egyszer A szó, mely nélkül nem szállhatok sírba, Az én szavam, mely túléli életem. Hogy megvalósult-e ez a vágy, ma még nem lehet biztosan tudni. De alighanem igaz az, amit róla nekrológjában Komlós Aladár írt. Tévelygett, botladozott. „Nem lehet azonban költő, aki a maga emberi mivoltában szürke, problémáiban, szenvedéseiben és céljaiban szegényebb, mint a közössége, aki erkölcsi és esztétikai érzékenységben mögötte marad a maga korának. Csak az igazságkeresés költője lehet, az ember méltóságának és az ember szenvedésének méltó költője. A művészi alkotás nem pusztán a társadalmi viszonyok ideológiai története; az is, de van benne valami, ami több, messzebbmutató ennél. S ez épp a benne elevenen maradt szubjektív emberi elem, korának személyesen átélt, művészetté alakított élménye; ez teszi a művet általánosan emberivé, mindig újjá és megújhódóvá, a művészi értékeket folytonossá.” (Komlós Aladár: Sinkó Ervin emlékezete 1898—1967 = Nagyvilág, 1967. 6. sz. 957.) Élete-művében így nem annyira változó utópiái, inkább súlyos és törvényszerűen bekövetkező kudarcai és kiábrándulásai az igazán tanulságosak. Önmaga emberi s írói igazolását azzal küzdötte ki, hogy ennek az önmagában, önmaga ellen is folytatott, nagy történeti és morális tétű küzdelmének rendre hangot 49
