Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Lengyel András: Gnózis és utópia (A naplóíró Sinkó Ervin)
vele. Mindenesetre jellemző, hogy amikor útlevelét érvényesítés végett le kellett adnia, s így útiokmányok nélkül maradt, bevallottan félt (286.). A lehetőség, hogy ha akarna, nem utazhatna el a Szovjetunióból, kétségekkel töltötte el. S még aznap félelmeiről árulkodó verset írt naplójába, s e formában már meglehetős nyíltsággal szólt (286.): Eső lesz, eső, vér-eső. Igaza van annak, ki fél, Annak van igaza, ki fél. Ropog a föld s cikkázó villám Utat nem mutat, Kiszáradtak a bölcsesség-kutak Cserepes ajkkal, fecsegő nyelvvel Hazudunk reményt s más itt a szél S félrebeszél, jajt beszél és vért beszél Vadul ciháit fák közt a szél. Eső lesz, eső, eső, eső... 1935. augusztus 31-én, tehát alig pár hónappal a Szovjetunióba érkezése után már kénytelen volt önmagának beismerni: „nekem már változhatatlan sorsom az együtt- menni-nem-tudás” (288.). S ettől kezdve, minden akart reménykedés ellenére, alapélménye s -gondja a szovjetunióbeli élet hamissága, hazugsága volt. Nem véletlen, hogy — író lévén — erre figyelt föl a művészetben is: „Művészet bensőség nélkül — hamis monumentalitás. A művésznek többet kell látnia a politikai eseményekben, mint a pártem- bemek vagy szociológusnak. Ez a több: feltakarni az arcokat, a szavak mögött az embereket, mindenkinek a maga külön-külön meggyötört creaturális elevenségét.” (289.) (Az Egy regény regénye — ismeretes — majd ezt végezte el.) S — talán ez sem véletlen — később is leginkább az irodalom, az irodalmi élet visszásságai felől értette meg a sztálinizmus lényegét, embertelen s hazug gyakorlatát. A bürokrácia szerepére pl. elsősorban az Optimisták kiadatása körüli hosszadalmas és megalázó huzavonából érzett rá: „Most már nagyon kellene a pénz is, eddig csak 25%-ot kaptam meg a szerződés aláírása után — a kézirat most előbb azonban megint egy recenzenshez [lektorhoz — L. A.] kerül — s csak azután adják át a »szerkesztőnek«, akinek funkcióját egyelőre nem tudom megérteni, de félek ettől az egész százlépcsős, csigalassú bürokratizmustól.” (293.) S nagyon jéllemző, hogy e regénye kálváriája keltette föl benne ismét — 1936 februárjában — a megalázottság érzetét is: „jönnek a szerkesztőségek, kiadók, lektorok — a csalódások és megaláztatások. Megaláztatás, igen, ez az, amit lépten-nyómon érzek már megint s ami alatt többet szenvedek, mint pénztelenség és egyéb kudarcok alatt. S vajon ez már mindig is sorsom lesz?” (304.). Ezt a helyzetet pedig ő, aki lényegében mindig éppen ez ellen, ember s ember elidegenedett viszonya ellen lázadt, már nem vállalhatta. Figyelmeztetően meredt eléje Gábor Andor példája is, aki — az 1936. február 16-ai naplójegyzet szerint — bevallotta neki, hogy személyiségét „el kellett nyomnia, hogy tudjon azzá lenni, ami”. S — jegyezte föl Sinkó Gábor Andor beismerését— „minden pártmunkás ezt tette Lukácstól le és Lukácsig föl.” (305.) Ezt a személyiségfeladást pedig Sinkó, bár továbbra is hinni s reménykedni szeretett volna, már nem akarta, nem tudta vállalni. 4 A döntő lökést mindazonáltal mégis csak az „első”, (Zinovjev és Kamenyev ellen lefolytatott) konstrukciós pörök jelentették — a naplóíró időlegesen el is hallgatott akkor. Csak a Szovjetuniót elhagyva, már Párizsban ült le újra naplójához. Első, 1937. május 2-ai 47
