Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Már én vagyok a múlt (Varga Imre beszélgetése Vári Attilával)
a padlásteret, és akkor jött létre a csere. Cserepartneremnek is megfelelt, nekem is megfelelt. Ezzel azt hittem, hogy a napi két órát, amit vonatozással töltöttem, az úti készülődés, a kigyalogolás az állomásra, s az idő, amíg itt beérek a tévébe, tehát azt hittem, hogy azt a napi négy órát, ami elment így az életemből, azt másra tudom fordítani. Itt jól érzem magam ebben a lakásban. Ha kinézek az ablakon, az Állatorvosi Egyetem százéves fáit látom... És hálistennek Budapest egyetlen olyan parkja ez a szomszédos állatorvosi, ahová ki van írva, hogy kutyát bevinni nem szabad. Mert ők tudják azt hiszem, hogy mitől döglik a légy. Mert ha végigmegy az ember Budapesten, elájul attól, hogy néz ki. Kutyapiszokkal teli az egész terület, az egész környék.-Ereszkedjünk egy kicsit mélyebbre az időben. Utánaolvastam a témának, és így tudom, hogy egy Maros megyei faluban, Sáromberkén születtél...- Ez véletlen. El is kell felejteni ezt a Sáromberkét. Ugyanis az történt, hogy apám a háború végén szocdemként egy szociáldemokrata nagygyűlésen azt mondta 1945 januárjában talán, hogy néhány társával - akkor végig föl voltak robbantva a vasútvonalak - és ő vasutas volt különben -, hogy elindulnak néhányad magával kerékpáron felvenni a kapcsolatot a debreceni ideiglenes kormánnyal. Történelmi tény, hogy 1944 októbere tájt a szovjet hadsereg kiparancsolta Észak-Er- délybŐl a román adminisztrációt a Maniu-gárdisták vérengzései miatt, és ettől furcsa status quo alakult ki: Romániához nem tartozott, a magyar fennhatóság elvonult, elmenekült a magyar hivatal, és még nem lehetett pontosan tudni, hová kerül.... bár már sejteni lehetett, hogy Románia, mivel hamarabb ugrott ki a háborúból, igényt formál rá, erre apám azt tanácsolta, hogy a debreceni kormánnyal mindenféleképpen vegyék fel a kapcsolatot... Ezért kapta aztán a büntetést, kihelyezték Sáromberkére. Apám Marosvásárhelyen született, anyám is, nagyszüleim, dédszüleim, ükapám, szépapám, családomból mindenki marosvásárhelyi születésű. Az állomás Sáromberkén nem is a faluban volt. Az állomás meg a falu között még kertek, szántók terültek el. Akire emlékszem, és akivel a család jóban volt, az az akkori református lelkész, aki már rég nem él, s az akkori közjegyző családja, akik szintén Marosvásárhelyről kerültek ki. Tehát nekem igazából a faluhoz semmi közöm.-Hadd fejezzem be az előbbi mondatomat: Sáromberkén születtél, az egyik írásod címe viszont az, hogy Szülőföldem: Afrika. Mi az, ami az írásaid és életed között van? Képzelet, olvasmányok, mesék?- Egy dolog biztos. Két nagyapám két különböző karakterű ember volt. Az anyai nagyapám, a Vas nagyapám rendkívül büszke volt a kettős prédikátumára, arra, hogy ő tövisi és székelykáli Vas János, aki magyarságára is büszke. Igaz, a másik nagyapám ugyancsak, s ez volt a közös bennük. De a Vas nagyapám az a székely nemes és dzsentri embernek egy sereg olyan attitűdjét mutatta, amire oda kellett figyelni, a Vári nagyapám pedig abból a tipikus körből került ki, amely hajdanában a háziurakat vagy a céhatyamestereket adta. Apai ágon régi vásárhelyi civis família volt. Ez is volt a két öreg közötti vita oka. Vári nagyapám arra volt büszke, hogy ő polgárember, a Vas nagyapám pedig időnként megveregette a vállát, ha valami nagyon okos politikai dolgot mondott: Látod, Sándor, nem a kutyabőr nemesít. A kettőjük állandó civakodása, harca rám is vetült. Ha valami rosszat csináltam gyerekként, Vári nagyapám azonnal rámszólt: No, kiütött belőled a Vas vér. Ha szellemi tunyaságon kapott rajta Vas nagyapám, azt mondta: Na, belőled is igazi Vári lesz. Ez a konfliktushelyzet, ami kettőjük között - pestiesen szólva - cikizésben merült ki, egy ponton nagyon jól találkozott. Mindketten első világháborús veteránok voltak, és mindkettejük fiatalsága az Osztrák-Magyar Monarchia nagy békeidejére esett. Azok az elvárások, amelyekkel én a világot nézem, vagy 18
