Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Lengyel András: Gnózis és utópia (A naplóíró Sinkó Ervin)

ellentmondásosak; kikezdhetők, cáfolhatók. S magukon viselik a kor bélyegét is; tartalmuk, konkrét „rajzolatuk” annak a kornak is a lenyomata, amelyben megszülettek. Hogy Sinkó éppen ezeket az utópikus konstrukciókat fogalmazta meg, s nem másokat, az kétségtelenül abból fakad, hogy elképzeléseit abból az anyagból alkotta meg, amely számára kora szellemi kereséseiből kivonható volt. Készen kapott gondolati elemekkel dolgozott tehát, az eszmetörténeti folyamathoz való hozzájárulása nem annyira ezek — változó — reprodukálásában, hanem sajátos kombinálásukban, újrafogalmazásukban van. Teóriái ugyanis jórészt átvételek, gondolati származtatások, ám az élmény, amely egybefogta és megformálta őket, a sajátja volt, és sokak hasonló élményét fejezte ki. így a változó teóriák mögött mindig kimutatható nála egy folyamatosan ható gondolati mechanizmus: a reálisan létező világ problematikusként való általánosítása, s az ennek a világhibának meghaladására tett globális megoldások keresése. Sinkó Ervin íróéletének értelme így: „ . . . keresése egy új reménynek”. Egyre összetettebb és reflektáltabb formában, a lehetséges ellenvetések többségére is már előre reagálva — de az utópiaalkotás alapellentmondását folyamatosan reprodukálva.

Sinkó azonban — sok kortársával ellentétben — nem volt érzéketlen és amorális fanatikusa saját vágykonstrukcióinak. A „valóságot” — azt is, ami utópiái ellen szólt — engedte érvényre jutni gondolkodásában, bár hadakozott magában az utópiái ellen bizonyító tapasztalataival. Nem adta föl könnyen éppen aktuális gondolati pozícióját, nem volt szélkakas. Birkózott a pro és contra érvekkel, újra és újra értelmezte az egyszer már kiküzdöttnek vélt gondolati pozícióit, ám végül mindig engedett a tapasztalatok konzekvenciáinak. Nietzsche imádata közben, egy olvasmányélmény hatására, például ráeszmélt: igazában ő nem Nietzsche-i alkat. „ ... ha meggondolom — írta 1916. április 27-ei napló jegyzetében —, én tulajdonképpen inkább születtem Sylvester Bonnard-nak, mint Jünger Zarathustras-nak. Ez az embereket kissé megvető és megvetéseiben is szerető, érzéki, és múltba menekvő és belezárkózó öreg bölcs, ez az élet napi dolgaiban gyámoltalan és rebbenékeny őszi szomorúságú akadémikus, aki végre is egy faluban húzódik meg, egy erdő közelében [.. . ] ó, igen én inkább ez vagyok, mint az, amivé egy kényszeres, zavaros suggestio alatt változtam. Hiába ezt titkolni: így van.” (36.) S ez a kényszerülő ráeszmélése megint csak paradigmatikus; újra s újra találkozhatunk vele Sinkó pályájában. Ez az önmaga vágyai ellen ható emberi tisztesség, őszinteség — bármennyire igyekszik fölfüggeszteni — mindig utat tör magának gondolkodásában. így érthető, hogy ő, aki fiatalon igenelte a háborút, amikor megismerkedett a valóságos háborús katonaélettel, revideálta véleményét. Már 1916. június 12-én, rövid kiképzés után, leírta: „Ami végleg megundorított, az a szolgálati szabályzatok elolvasása. Benne van ezekben ä mai kor egész pszichéje. A különbséget nem ismerő, általánosító emberlealjasítás.” (41.) Később pedig, nagyon konzekvensen, az antimilitarizmus lelkes szószólója lett. S ugyanezt a valóságra döbbenést lehet észrevenni a Tanácsköztársaságra való reagálásában is. Ő, a lelkes fiatal kommunista visszarettent a proletáriátus nevében gyakorolt, „világmegváltást” szolgáló, de a gyakorlatban konkrét, élő embereket sújtó terror tapasztalataitól. Előbb gyakorlatban (lásd közismert kecskeméti városparancsnoki ténykedését, az ellenforradalmi ludovikások „megtérítését” stb.), majd — már a bukás után, „parkolópályán” — gondolatilag is. A tények nyilvánvalóvá tették számára, hogy vágyai megcsalták, „hogy a proletárdiktatúra nem a tömegek, hanem a tőlük igényelt és náluk azt feltételező osztálytudatot képviselő egyének csoportjának a diktatúrája. Mennél több áldozatot követelt ez a diktatúra az egyénektől, annál erősebb szellemi terrorra volt szükség a tömegek ellen, a tömegek diktatúrájáért.” (111.) S mindezt általánosítva, de jellemző módon a morál szemszögéből ítélve is, kimondta: „Az ethikát nem szolgálhatom úgy, hogy magamat azon kívül helyezem. Ha bármi elmélettel, az empirikus tények akármilyen meggyőző egymás mellé állításával is akarom indokolni az ethika törvényeinek az ethika érdekében való, ethikai kényszerből történt áthágását, ezzel magát az ethikát semmisítem meg, mert az ethika azon a lényegen épül, hogy minden körülmények között változatlanul kötelező. Ha egyszer elismerem a körülmények uralmát az ethikus cselekvés lehetősége felett, akkor ha bűnvál44