Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Lengyel András: Gnózis és utópia (A naplóíró Sinkó Ervin)
lalásnak is nevezzük ezt, érvényességben az történt, hogy az ethika abszolút tekintélye helyébe egy más tekintélynek vetettem alá magam és ettől fogva már nincs megállás, mert az ethikát a maga lényegében tagadtam meg.” (114—115.) S nagyon jellemző, hogy ő, akire ez a „kommün” tisztségviselői közül a legkevésbé vonatkozott, azért marasztalta el magát, mert nem volt ereje „megbontani az erőszakra erőszak és az erőszak ellen megint erőszak causalitását.” (126.) De — s ez is nagyon jellemző — meg-megújuló önkritikája soha nem váltott át antiutó- piává. Aktuális utópiáját mindig úgy revidiálta, hogy egy folyamatos újraértelmezés jegyében utópiáját is, az utópiáját kiváltó világértelmezést is újraalkotta. Mélyen jellemző e gyakorlatára az a fiatalkori naplófeljegyzés, amelyben intellektuális alkatát így jellemezte: „Most, hogy írom, elmúlt ez az érzés, s már analizálom gondolatban az egész eseményt.” (59.) Az analízis folyamatos fönntartása, a folyamatos újraértelmezés morális igénye — bármily paradox is — fönntartotta gondolkodása alapszerkezetét: a világ gnosztikus jellegű elutasítását, s — ebből következően — annak vágyakat intellektualizáló, globális meghaladására való igyekezetét. Ez magyarázza, hogy a messianisztikus kommunizmusból való kiábrándulását nem a polgári viszonyokat gondolatilag fönntartó liberális demokrácia mellé állás követte. A kínálkozó politikai lehetőségek hidegen hagyták; a liberális demokráciákat is, az ellenforradalmi kurzust is elutasította. A megoldást változatlanul nem a valóságos élet szociológiai dimenziójában, empirikus viszonyainak megértésében kereste; megoldáskísérlete megint metafizikai szinten képződött meg. A globális, nem operacionalizált totális változtatni akarás után most megint nem a helyzet szociologikus jellegű racionális elemzésére törekedett. Helyette megint egy morális forgatókönyvet próbált ki, s úgy látta: „a causalitásnak magamat alá nem rendelni, csak ez a cselekvés, mert csak ez történik az én döntésemből, minden más »cselekvés«, »aktivitás« csupán a causalitásnak való engedelmesség, a tétlenségnek egy látszatcselekvésben megjelenő következménye.” (129.) A lehetséges racionális megoldásokat keveselte, álmegoldásnak tekintette. S ennek az őt marginalizáló magatartásnak a következményeit, tiszteletre méltó következetességgel, hosszú évekig vállalta is. Vágykonstrukciója ugyanis most, a korábbiakra való reakcióként, egy magányosságra kényszerítő, öntökéletesítésre szorítkozó egyháznélküli vallásosság formájában jelent meg; gnosztikus életérzése — a kudarc reakciójaként — „Krisztus követésére”, tradicionális kereszténység és kierkegárdiánus egzisztencializmus sajátos kombinálására késztette. Ez azonban, bár egyebek mellett egy sor roppant izgalmas, nagy életproblémákkal, őszinte erudícióval küzdő remek esszét is eredményezett, megint csak magában hordta a radikális újragondolás, az „önkritika” kényszerét. A krisztianizmus ugyanis lényegében önmagára zárta: a világ radikális megújításának akaróját „tétlenségre” kárhoztatta. Miközben a világ „odakint” új háborúra készülődött, fasizmusok keletkeztek és erősödtek meg; nem megújulás, hanem ellenkezőleg, a „tökéletes bűnösség” kiteljesedése ígérkezett. És Sinkónak erre a kihívásra, nem kis benső küzdelem árán ugyan, de újra válaszolnia kellet. Előbb egy nyugati jellegű szociáldemokrácia iránti szimpátia, régi szocialisztikus vonzalmai újraéledése formájában. (Ha politizálnék, írta egy helyen, szociáldemokrata lennék.) Utóbb pedig egy gyakorlati eredményekkel inkább kecsegtető antifasiszta, „pro-stalinista” metafizikai remény formájában. Sallai Imre és Fürst Sándor kivégzésekor (1932) már úgy érezte, újra kommunista lett. Ez a Szovjetunió létébe, perspektívájába s világtörténeti szerepébe vetett metafizikus remény azonban nem egyszerűen az 1919-es messianizmus újraéledése volt. Erről a Szovjetunió megtestesítette „kommunizmusról” már eleve tudta, hogy nem a tökéletesség birodalma; hogy szegény, hogy civilizatorikus fejleményeiben elmaradott, hogy emberei gyarlók. De — s ez az igazán érdekes és új — mégis, mindennek ellenére úgy látta, a világtörténet adott szakaszában ez a kontinensnyi perspektivikus kommunizmus az egyetlen remény, az egyetlen lehetőség egy jobb világ megvalósításához. E reménysége megkép- ződésébe, úgy tetszik, két dolog játszott meghatározó szerepet. (1.) a túlhaladni akart világ elkomorulása, a fasizmus fölismert veszélyeinek taszító hatása. (2.) A nemismeréssel 45
