Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Lengyel András: Gnózis és utópia (A naplóíró Sinkó Ervin)
1916-ban, Nietzsche követőjeként, úgy kereste a kivezető utat az európai kultúra pusztulásából, hogy egyesíteni próbálta az európai és a (régi) görög kultúrát (26.). Amikor — ugyancsak a dicsőített Nietzsche vonzásában — úgy érezte, „el akarok menni a harctérre, meg akarom nézni a veszélyt, át akarok élni mély és nagy szenvedéseket, meg akarok tanulni — énekelni. Énekelni a vérengzés tébolydájában, énekelni az élet borzalmas és gyönyörű tragikuma — felett.” (34.) Amikor, mestere nyomán, saját lelki karaktere ellenében, rabszolgákat akart, s egy olyan irányzatot, „amely értené és hirdetné alárendeltségek és sorsintézők szükséges voltát” (35.). Amikor mindennek eredőjeként, mint lehetséges megoldást, úgy látta: „kell, kell a háború” (35.). S akkor is, amikor — immár túl a kozmikus csődként megélt háborún — az antimilitaristák köréből a megalakuló KMP soraiba lépett, immár a világmegváltó kommunizmusba vetvén minden reményét. A váltás természetesen már ez esetben is végletes és logikailag összeegyeztethetetlen, de megvolt a benső logikája. Gnosztikus életérzése változatlan maradt, sőt elmélyült. Önmagához hű maradt tehát, amikor 1917-ben, az orosz februári forradalom után így értelmezte a fejleményeket: „Másutt Európában nincs forradalom. Másutt Európában már nem hisznek az emberek. Másutt Európában már nincs emberi cél, amiért érdemes meghalni. Csak olyan célok vannak, amiket kényelemmel és kis kockázattal el lehet érni. Kit sújt jobban a háború? A nagy, műveletlen, kínhoz és szolgasághoz szoktatott oroszságot-e, vagy a büszke, kifinomult és önuralmas européert? És mégis az orosz csinálja a forradalmat. Európa inkább meghal, csak ne bántalmazzák újabb kényelmetlenséggel. Európa fáradt. Oroszország eleven. Oroszország akar. Oroszország jövendőt érez.” (1917. márc. 15.; 59 —60.) Vonzalma azoké, akikben az elhibázott világ megváltoztatásának akaratát érzi. Érthető tehát, hogy — a maga módján teljesen logikusan — a magyar összeomlás után már „a szocializmus világmegváltási koncepciójában” (65.), az „emberiség felszabadításában” (69.) reménykedett — a fejleményekben a radikális változtatni akarás korélményére rezo- nált. Igaz, a változtatás vágyott végeredménye, célja most számára új tartalmakkal telítődött. Úgy látta: „a proletariátus osztályharcának győzelme jelenti azt a diktatúrát, mely minden diktatúrát, tehát önmagát is, automatikusan megsemmisít, tehát az osztályok nélküli társadalmat, a társadalom megszűnését, a béke és emberség uralmának eljövetelét, az emberiség igazi történelmének kezdetét jelenti.” (71.) S ugyanez a benső folytonosság mutatható ki újabb, a magyar „proletárdiktatúra” terrorjára válaszoló váltásában is. A kommunista utópiát egy újabb, de utópiái sorába szervesen beleilleszkedő elképzelés, a krisztianizmus váltotta föl nála. Amikor tehát Bécsben, 1920-ban leírta a következőket, nemcsak a diktatúrával fordult szembe, de egy újabb megváltási elvre is rálelt: „Az ember lehet gyenge a történetfilozófiai szituáció uralma alatt, de csak addig, amíg az ember a történetfilozófiai szituációt maga felett uralkodónak ismeri el [.. . ]. De minden emberben benne van a lehetőség, hogy ne egy történetfilozófiai szituációban, hanem az örökkévalóságban lelje meg útjának és cselekedeteinek parancsait. A szituáció nem követelheti a jóért a bűnt, csak az ember az, aki magát bűnbe döntheti. Krisztus is elnyomók és elnyomottak közepette hirdette az út egyetlen voltát és azt, hogy legyetek hasonlatosak Istenhez és legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes és elnyomók és elnyomottak közepette mondta: Tedd hüvelyébe szablyádat, mert valakik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniek. És az egész évangélium visszhangzik a figyelmeztetéstől, hogy mindig és mindvégig ezen az úton kell állhatatosan megmaradni. »Aki végig megmarad, az üdvö- zül.«” (115.) S amikor ez a több mint hét évig tartó magányos krisztiánus-egzisztencialista periódusa újabb fordulatot vett, s „visszatért” a szocializmus valamiféle újabb értelmezéséhez, a háborút s fasizmust elutasító antifasizmusa egy sajátos utópikus „pro-stalinista” formát öltött. A világ elhárítandó negativitása megint csak egy újabb utópiába sodorta. A Szovjetunióban, s a Szovjetunió vélelmezett perspektívájában ugyanis egy, a negatívnak érzett realitásokat meghaladó megváltási lehetőséget látott. (Ennek a jórészt vágyakból szőtt reménységnek az akarása magyarázza, hogy a szocialista államban — vélte egy ideig — még a GPU is humánus intézmény.) Ezek a reménykonstrukciók nem a tudományos racionalitás szülöttei, önmagukban is 43
