Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Lengyel András: Gnózis és utópia (A naplóíró Sinkó Ervin)

változtatás erkölcsi követelményét. Márpedig amíg az erkölcs kényszerítő volta mindig általános érvényű, határolatlan, alóla föloldás nem adható, a politikai és társadalmi változ­tatásnak mindig határai vannak, nem változtathatunk kedvünk és igényünk szerint. A mo­rális kényszer így a történeti viszonyok korlátozottságának differenciálatlan figyelmen kívül hagyására kényszerít olyan területeken is, amelyek nem erkölcsi jellegűek. Az erköl­csi igény kiterjesztése elmossa a valóságos viszonyok valóságos határait ott is, ahol csak a korlátozott racionalitás eredményezhetne valóságos, a kemény korlátokhoz igazodó változást: kicsi, de valóságos, az élet integráns részévé váló fejlődést. A görög—latin alapozású nyugati racionalizmus alapvető jelentőségű teljesítménye éppen az ilyesféle gnosztikus eredetű globális változtatási igénynek a részekre bontásában, a különnemű elemek elkülönített kezelésében áll. Ez — a már racionalizálhatónak a még nem racionali- zálhatótól való elhatárolása — adja eredményességét is. A szétválasztás ugyanis egyfelől történeti korlátozottságunk realista „beismerését”, erejének elismerését jelenti, másfelől viszont magában hordja a megváltoztathatónak a valóságos megváltoztatását. Minden más megoldás, így a globális változtatás erőltetése is, pazarló s fölösleges áldozatokkal járó — ugyanakkor kitűzött célját el nem érő. A vágyainktól függetlenül érvényesülő történel­mi korlátozottság e lehetőségbehatároló szerepe magyarázza, hogy a nyugati — politikai — racionalizmus utópia-ellenes, s nagyon élesen ellenzi az egész társadalom gyors átalakí­tására, valaminő eszményi állapot azonnali létrehozására való törekvést. (Ennek a gondola­ti pozíciónak reprezentatív kifejtése Karl. R. Popper nevezetes könyve a „nyílt társada­lomiról The Open Society and its Enemies; [1945]) 3 Sinkó Ervin azonban éppen erre, a világban levő — abszolutizált — „hiba” átfogó és teljes eliminálására törekedett. Nem az emberi életnek valamely részletét vagy vonatkozását akarta megváltoztatni, a létezés adott formáját egészében utasította el; egész életében a globális megújulás akarójaként irt. Az Optimisták-ban Cinner Erzsivel (alias Rothbart Irma, Sinkó majdani felesége, élete leghűségesebb társa) mondatja el magáról: „Minden, ami van, minden, ami körülöttünk és bennünk eleven, az csak korbácsol, hogy vágyjunk, vágyódjunk egy szépség után, melyről tán nem is tudunk többet, mint azt, hogy az valami egészen más, mint ami van, bár még nincs, de mindünkben már vágy alakjában él. És te [tudniillik maga Sinkó — L. A.] is mindig konzekvens leszel, de csak annak, aki kívülről nézi a dolgaidat — de mindig valójában inkonzekvens fogsz maradni.” (Idézi Vajda Gábor, Híd, 1977. 3. sz. 318.) E magatartása, mely változó tételei ellenére lényegében mindvégig változatlan maradt, leginkább mint egy gnosztikus életérzés megélése, tudato­sulása írható le. A gnosztikus ugyanis, ahogy Umberto Eco írja az Irracionalizmus tegnap és ma című remek esszéjében, „száműzve érzi magát a világban, úgy érzi, hogy áldozata a tulajdon testének, mely sírja és börtöne. Belévettetett a világba, ki kell kerülnie valaho­gyan. Létezni rossz. De tudjuk, hogy minél frusztráltabb valaki, annál hajlamosabb rá, hogy mindenhatónak képzelje magát. A gnosztikus tehát úgy tekint magára, mint egy szikrányi istenségre, amely átmenetileg, egy kozmikus össszeesküvés folytán, számkivetés­be került. Ha sikerül megtérnie Istenhez, az ember nem csupán egyesül önnön princípiu­mával és eredetével, hanem hozzá is járul ugyanennek az eredetnek a feljavításához, az őstévedés alóli felszabadításához. Egy beteg világ rabjának, de egyúttal emberfeletti hatalom birtokosának érzi magát az ember. [.. .] így lesz a gnosztikus ember »Über­mensch«, Szuperember.” (Holmi, 1990. 12. sz. 1384—85.) Sinkó alapmagatartása kétségkívül ebben az utópikusra hangoló gnózisban gyökerezik; minden utópiája mélyén ez munkált. Utópiáinak minden, egymáshoz viszonyított különb­sége, sőt szembenállása dacára kimutatható nála a lényegi folytonosság, az érzületi azonos­ság. („Nékem minden őszinte és erőslelkű hívő rokonszenves” — olvashatjuk már az első, 1916-os szabadkai naplójában [38.]) Ez az eszkatologikus vágy érzékelhető nála, amikor 42

Next

/
Oldalképek
Tartalom