Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Lengyel András: Gnózis és utópia (A naplóíró Sinkó Ervin)
nyilvánvaló, hogy az embert nemcsak explicit, számára is tudatosult képzetei irányítják; van olyan motiváció is, ami öntudatlanul, önmaga elől is elrejtőzve „működteti”. Ezt pedig a maga elevenségében csak a napló mutatja meg — a retrospektív önéletrajz jórészt kiszűri. Naplók és önéletrajzok azonban együtt remek lehetőséget adnak írójuk emberi világának, életproblémáinak megértéséhez, hisz így kettős fénytörésben válik láthatóvá mindaz, ami valóságos motiválója és alkotóeleme az életműnek, de az irodalmi művekben már csak szublimáltan, a művek részévé stilizáltan jelenik meg. így van ez Sinkó Ervin esetében is. De vele kapcsolatban nem egyszerű életrajzi eseménytörténetre s életélményekre kell gondolni — bár természetesen ezekre is. Sinkó Ervin létre reflektáló, s önmaga morális alakításának igényével élő ember volt, akinek természetes intellektuális létezési módját két „totális transzcendencia” (Stankó Lazic), az utópia és a művészet megteremtése alkotta. Naplóiban s önéletrajzaiban ezek megképződése, artikulálódása és összefonódása érhető tetten. Ma, éppen a nyilvánvaló kudarc miatt, az utópiaképződés és ennek életszervező elvvé emelődése az igazán érdekes. 2. Sinkó Ervin írásaiban — legtisztábban éppen naplóiban s önéletrajzaiban — sokféle tartalmú utópia kimutatható. Nietzsche, a szociáldemokrácia, a korai bolsevizmus, a szolidaritáselvű krisztianizmus, a „pro-sztalinista” kommunizmus eszménye, ha nem is egyszerre, mind jelen volt elképzeléseiben — s mind mint a jelennel való szakítás eszménye. Ezek az utópikus konstrukciói időben jórészt egymás után, egymást fölváltva következtek, de bizonyos elemek mindvégig, minden változáson keresztül megmaradtak, sőt jellegzetesek maradtak. Leginkább az utópia akarása és az (aktuális) utópiát kikezdő kétely visszavisszatérő váltakozása kíván említést. Egyes tételei között ellentmondást, olykor dia- metrális szembenállást kimutatni tehát fölöttébb egyszerű, de szinte teljesen értelmetlen feladat. Utópiaalkotásának egységét nem az egyes tételek szisztematikus fölépítése, benső logikai koherenciája adja. Nietzschéről mondta, de önmagát is, sőt — mutatis mutandis — elsősorban önmagát jellemezte, amikor élete utolsó időszakában így írt; „Nem a különböző, egymásnak ellentmondó, egymást váltogató »tanai« teszik őt naggyá, hanem az az intenzitás, amellyel f...] magával szemben is végső kíméletlenséggel tette fel kérdéseit és kereste a megismerést. Az emberi szellem nagy Reprezentánsává őt [...] az az intellektuális morál teszi, amellyel [...] a gondolkodást és a gondolatot mint egész személyisége erkölcsi szenvedélyét élte át.” (Idézi Vajda Gábor, Híd, 1977. 3. sz. 324.) Utópiateremtő beállító- dottságának — életműve e meghatározó jelentőségű, érzületi és logikai centrumának — egysége önmaga folyamatos kritikai újraalkotásában, újradeffiniálásában, az önazonosság megteremtésének intellektuális és morális áramára kapcsolja Sinkót. A pozitivizmus gondolati visszahatásaként ugyanis, ahogy Németh G. Béla írja, „a szabad személyiség szabad alakításának vágya s mindenségbe emelő kapcsolódásának, transzcendálásának óhaja szükségszerűen hozta magával az identifikáció folyamatának középpontba kerülését” az irodalomban. (Németh G. Béla: Babits, a szabadító. Bp. 1987. 105.) Az identifikáció és az utópia-alkotás, persze, nem azonos folyamat, de összefüggenek — Sinkónál is. Az előbbi individuális lelki s érzületi folyamat, amelynek természetszerűleg életvitelbeli, életalakí- tás-beli következményei vannak; az utóbbi — az előbbi bázisán, arra ráépülve, de azt gondolatilag irreálisan kiterjesztve, univerzális érvényűvé emelve — transzindividuális, alapvetően intellektuális folyamat. S eredménye az érzület intellektualizálása, végső fokon pedig intellektuális formát öltő elvek többé-kevésbé koherens rendszere. Az utópikus tudat azonban alapvetően anticipáló tudat; „nem a jelen adottságait termeli bővítetten újra elképzeléseiben, hanem a »nóvumot«, a másfélét, a jelentől gyökeresen különböző újat anticipálja”. (Szabó Miklós; Az utópikus gondolkodás. In: Sz. M.: Politikai kultúra Magyarországon 1896—1986. Bp. 1989. 89.). Az elsődleges azonban nem a 38
