Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Lengyel András: Gnózis és utópia (A naplóíró Sinkó Ervin)
programalkotás (amely valamilyen formában természetesen minden utópia szerves eleme); a motiváció a más és jobb utáni vágy. Am igaza van a Das Letzte Reich (1933) című esszé Georg Quabbé álnéven publikáló szerzőjének. Az utópiák nem „álmok”, nem egyszerű fantáziatermékek; létrehívójuk az élet valamilyen zavara, hibája, visszássága, s — ahogy a Das Letzte Reich-et Szabó Miklós interpretálja — „azt a helyzetet írják le ideálisként, amelyben ez a hiba nincs jelen, eliminálták. A kiindulópont Quabbe szerint nem az érték mint pozitív gondolati termék, hanem a baj, az érték ennek a bajnak a tudatosításából t másodlagosan származik: »Az utópista egy elvi, de mindenütt ható hibát lát, s mivel ennek megszüntetésében gondolkodik, be kell vezetnie az érték kategóriáját, az értéket, melyet ama hiba megsért.«” (Szabó Miklós, 90.) Az utópiák genézisében tehát az irritáló, kiküszöbölendőnek érzett „hiba” a meghatározó és állandó elem; a kikövetkeztetett „megoldás”, az utópikus eszmény az idők folyamán akár mozoghat, változhat, más és más formában jelentkezhet. Az utópikus vágy érzéki-konkrét tárgyiasulásai, megjelenései akár szemben is állhatnak egymással, csak kiváltó okuk marad azonos önmagával. (S természetesen viszonylag állandó az utópiák elvont logikai szerkezete is.) De éppen ez a nagy kérdés: mit akart eliminálni Sinkó? Mi volt az a „hiba”, amely zavarta, amelynek meghaladására benne oly intenzív volt a vágy? A válasz életútja külső meghatározottságaiban, s ezeknek egy tartós és mély életérzéssé válásában keresendő. Sinkó számára az élet kényelmi oldala, tárgyi gazdagsága vagy szegénysége soha sem volt különösebben fontos. Ő nem is ezt, hanem életének két, egészen más jellegű külső körülményét látta szükségesnek hangsúlyosan fölemlegetni. Az egyik a közép-európai zsidó létből fakadó be nem fogadottság és kiszolgáltatottság élménye. Erről, aligha véletlenül, a Szemben a bíróval című „autobiográfiájában” is csak egyes szám harmadik személyben, mintegy szándékolt személytelenséggel tudott szólni: „A bíró, akivel szembenállók, jól ápolt, kis úrifiú, nincs még tízéves. Egy sváb faluban, nyolcablakos, földszintes úriház ablakából kicsi kora óta vágyódva nézte a mezítlábas sváb gyerekeket. Azok mindig csoportokban, mindig vidáman vannak, s nagyszerűen együtt. Rajong ezeknek a parasztfiúknak az ügyességéért, a gondtalan merészségéért, szeretne hozzájuk tartozni, de azok megverik, ha csak közel megy hozzájuk. A kisfiú iskolába jár: az út az iskolától hazáig majd’ minden nap vesszőfutás. Nem szeret, szeretne, de nem szeret ki sem lépni az utcára, mert a parasztfiúk mindenütt ott vannak s ha meglátják, kavicsok után hajolnak, hogy megdobálják. Bárkihez is panaszra menni — ezt szégyellné — épp a fiúk előtt. A bíró, akivel szembenállók, ez a kisfiú számomra még mindig a sváb falu egyik árkában fekszik. Parasztgyerekek falkája lepte meg egy délután. Lefogták, kigombolták a rövid nadrágját, hogy megnézzék »a zsidófiú fütyülőjét«. Utána »Jud! Jud!« csatakiáltással taszították le a csöppet sem harcias, reszkető térdű kisfiút az árokba.” (214.) A másik ilyen élmény a be nem fogadottságnak és kiszolgáltatottságnak a szociális oldala — az, amikor ember s ember szociális különbségek miatt válik egymás számára idegenné, „közölhetetlenné”. De mélyen j elemző, hogy szociális élményeit nem az anyagi, életszínvonalbeli különbségek teremtették meg, hanem az ezt kísérő, ebből leszármazó emberi idegenség, a „lélektől lélekig” vezető út eltorlódása. Ezt ugyancsak a Szemben a bíróval egy passzusa érzékelteti a legjobban; az, amelyben saját gyerekkori mikrokömyezete, a tágan vett család „belső” és „külső” eletének sajátos szembenállását írja le, mély moralitással. „Végtelen szeretettel és áldozatkészséggel csüggtek egymáson a családtagok — írta —, de az egész többi világ, különösen a délmagyarországi sváb faluban, Apatinban, közömbösségig idegen, és ameny- nyiben a család közvetlen érdekeivel nem került vonatkozásba, érdektelen volt a számukra. Ebben a meleg, lágy és exkluzív családi atmoszférában kezdettől fogva szemben találtam magam egy különös emberi lénnyel; egy fedél alatt élt velünk és nem tartozott hozzánk, korábban kelt, mint a többiek, behozta az ételt nekünk, de nem ült az asztalunkhoz s csak azért jött be a lakószobákba, hogy kitakarítsa őket, de ha már rendben voltak, akkor az ő számára nem volt bennük hely. Barátságosan szóltak hozzá, de főleg csak akkor beszéltek vele, ha kértek tőle valamit. Jó vagy rossz cselédként beszéltek csak róla s a mi szobánktól messze, hátul a konyhában töltötte el a ház összes többi lakóitól mérhetetlenül különböző 39
